Utána

2008.06.25. 06:53 bs395



Az áradás után

Reggel van. Ébresztő szól a táborban. Priccsről fel, barakkból ki. Kint négy sor mélységben felsorakozni, szemle. A büntetendők listájának felolvasása: akik a nevüket hallják, elvonulnak pár gépkarabélyos őr társaságában, a többieknek irány a mező vagy a karámok. Estig munka, utána vissza a barakkba, majd előröl megint. Nem volt ez mindig így.

Nem tudom, hogy mi volt Előtte. A víz előtt. Az öregek meséltek egy aranykorról, amikor mindenki boldog volt, az emberek égig érő palotákban laktak, felhők fölött repültek, és nem volt se éhínség, se betegség, se robot, se háború - aztán jött az özönvíz, és elsöpörte a palotákat. Aki túlélte az özönvizet, arra örök tél köszöntött: a termés elfagyott, az állatok elvándoroltak, a folyók elapadtak. Aki tudott elköltözött délre, a sivatagon túlra. Aki maradt, azokról azóta se hallottunk.

A faluban, ahol születtem, a sámán azt mondta, hogy a régiek túl elbízták magukat, és nem tisztelték eléggé a Föld Anyát, ezért az Anya megátkozta a gyermekeit. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, még sose láttam égig érő palotát, de időről időre feltűntek emberek, akik úgy néztek ki, mintha elevenen megfőnének: ők a megégettek, akik elátkozott helyekre tévedtek. A falunk nem látta őket szívesen: a főnök szerint a megégettek rossz óment jelentenek, átadhatják az átkot, amit magukkal hordoznak. Át is adták: a megégettek különleges képességgel rendelkeznek, meg tudják találni a legeldugottabb településeket is, azért a rabszolgavadászok előszeretettel használják fel őket - szabadon engednek egy pár fős csoportot, és követik őket a távolból. És a szerencsétlenek még csak nem is tudnak róla.

Velünk is így történt. A falusi gyűlés meggyőzte a főnököt, hogy engedje meg, hogy a megégettek letelepedhessenek a szomszédunkban, úgyis halálra vannak ítélve, és gyermektelenek lévén nem veszélyeztetnék a termést sem. Három napra rá jöttek a vadászok. Aki ellenállt, egyszerűen lelőtték - akkor láttam életemben először puskát -, mindenki mást pedig láncra vertek, a lovak után kötötték, és elhurcolták. Aki nem bírta az iramot, és kidőlt, azt a földön húzták egy darabig, majd ha már biztos volt, hogy meghalt, egyszerűen lecsatolták róla a bilincseket, és otthagyták a keselyűknek. Nem tudom, hány napig mentünk, és azt sem, hogy merre: csak vonszoltam magam, mint mindenki más.

Azóta a táborban lakok, itt is nőttem fel. Hatalmas, termékeny földek közepén van: gabonát termesztünk és állatokat tartunk, enni mégis keveset kapunk. Fegyveres őrök vigyáznak ránk: ők határoznak meg mindent, a munkabeosztást, a betakarítást, a fejadagokat, mindent. Állítólag sok más hasonló tábor is van. Hogy az étel hova megy, azt nem tudom. A faluból nem sokan maradtunk: vagy meghaltak a fáradságtól, a verésektől, az éhezéstől, betegségektől vagy nem jöttek vissza egy "büntetésről". Megégettek itt is vannak: a szerencsétlenek a legrosszabb munkákat kapják, és kevesebbet is kapnak enni. Pár hónapnál tovább a legszívósabb se bírja, de úgy tűnik, szinte végtelen utánpótlásként érkeznek. Néha valahol még sajnálom is őket. Nekünk sincs sokkal jobb sorunk, mint a disznóknak az ólakban, de nekik még náluk is sanyarúbb.



Az atom gyermeke

Egyik reggel új „szállítmány” érkezett a táborba (a parancsnok szokta így mondani). Kiosztották őket a brigádok között. Volt egy kis csoport, akik furán néztek ki: kopaszra volt borotválva a fejük, hosszú, koszos, szakadt, szürke köpenybe voltak öltözve, és a nyakukban egy bőrszíjon egy csontból faragott medál lógott: egy kereszt, közepén egy hat felé osztott körrel, minden második cikkely vörösre festve, abban még egy kör. Később megtudtam, hogy a medál emberi csontból készült, a vörös festék pedig ráégetett emberi vér.

A mi barakkunkba egy sem került. Utóbb kiderült, hogy jobb is volt: az új jövevények állandóan rosszul csinálták a munkát, sokszor direkt, és szembeszegültek az őrökkel. Szinte minden nap küldték őket büntetésre, és a brigád többi tagjának is megvonták a fejadagját. Amelyikkel végképp nem lehetett bírni, azt egyszerűen berakták a megégettek közé. Ez, mint utóbb kiderült, az őrök részéről komoly hiba volt.

Másnap a megégettek nem jöttek ki dolgozni. A parancsnok őröket küldött utánuk. Az őrök se jöttek vissza. Majd előjöttek a megégettek és a beretvált fejűek, az őrök fegyvereivel, és nekik támadtak. A megégettek nem okoztak sok gondot, de a beretváltak! A mészárlás végén több száz megégett feküdt holtan a nagy gyülekezési téren, és szinte az összes őr. A parancsnoknak és pár őrnek sikerült elmenekülnie.

Mi döbbenten lapultunk a földön, nem tudván, mi lesz a sorsunk. Az egyik csuhás, aki a vezetőjüknek tűnt, előlépett, és közölte, hogy a megégettek mostantól nem dolgoznak: ők fogják beosztani a nem megégetteket a munkára, mert a megégettek áldott emberek, akik világra fogják segíteni a megváltót, a mindenható Atom gyermekét, aki megváltja bűneiket, és meggyógyítja őket. Szavai nyomatékosítására két társa előrehozott egy megégett nőt: terhes volt!

Minket visszatereltek a földekre. Rá kellett, hogy jöjjek, hogy a megégettek még a régi őröknél is kegyetlenebbek tudnak lenni: mindent, amit kaptak, kamatostul igyekeztek visszaadni – nekünk. Mivel kevesebben dolgoztunk, de ugyanannyi embert kellett etetni, csökkent a fejadag is. A csuhások vasszigorral tartottak rendet, a legkisebb kihágást is képesek voltak halállal büntetni, ha a rend (így hívták magukat) egy tagja úgy ítélte.

Két hónap múlva a megégett nő vajúdni kezdett. Éjjel megszületett az Atom gyermeke: egy kétfejű, összenőtt ikerpár – halva. Az anya is belehalt a szülésbe. Reggelre a csuhásokat mind egy szálig megölték a megégettek.



A fehér köpeny hatalma

Az újabb mészárlás után a helyzet képlékennyé vált. Az őrök elkergetése óta új emberek nem érkeztek a táborba, a csuhások megölése óta a megégettek pedig ugyanúgy nem dolgoztak, de nem is irányítottak semmit. Ittak, ettek, lövöldöztek, sokszor egymásra is – a biztos és egyre közelibb fájdalmas halál tudatában, az összes fegyver birtokában mi mást is tettek volna? Mi, a többiek próbáltunk életben maradni, de a legtöbben egyszerűen elmentek. Én megtanultam észrevétlenül meghúzni magam. A puszta ugyan a szabadság ígéretét tartogatta, de itt a káosz ellenére is még mindig több étel volt, mint amennyire odakint számíthattam volna.

A megégettek uralma alatt végig az járt az eszemben, hogy vajon mi történt a tábor parancsnokával? Nem kellett sokáig várnom a válaszra: az őrök visszatértek, de sokkal többen, mint korábban. Az ágálló megégetteket halomra lőtték, a maradékot velünk együtt átszállították egy másik táborba.

Az első tábor sokszorta nagyobb volt, mint a falu, ahol születtem, de ez ahhoz képest is óriási volt: több szintes épületek, kemény burkolatú utak és öntöző rendszer. A munka is más volt, most már nem csak a földeken kellett dolgozni, hanem a szerencsésebbek az őrök házaiban is kaphattak munkát – a szerencsétlenebbek meg a közeli bányákban.

Megérkezésünkkor egyenként beküldtek mindenkit egy fehér házba. Ott egy fehér köpenyes ember fogadott minket, aki megvizsgált, és megnézte egy kattogó dobozzal, hogy meg vagyunk-e átkozva. Meglepetésemre aki meg volt átkozva, vagy betegek voltak, azoknak orvosságot adott, viszont akiknek nem megfelelőek voltak az adottságaik a mérések alapján (kéz-láb hossz aránya, szemszín, ilyenek), azokat elkülönítették, és a bányába küldték őket. Úgy tűnt, hogy ezeket a táborokat nem a fegyveres őrök, hanem a fehér köpenyesek irányítják, és a fegyveresek valami oknál fogva tartanak tőlük.

Volt még egy munka, amire felhasználtak minket: akik nem a táborban születtek, azokat be szokták osztani a táboron kívüli fegyveres csapatok mellé málhahordónak. Az egyik ilyen alkalomkor rám esett a választás. Észak fele mentünk, a jég irányába. Emlékszem még a sámán szavaira: a kővárosok, ahol az égig érő tornyok álltak, elátkozott helyek! És most mégis oda mentünk!

Megdöbbentő volt már a távolból látni is: minden csupa kő, a tornyok, az utak, minden. Se egy növény, vagy állat, semmi élő nem volt a falak között. A csapat vezetője, egy fehérköpenyes kiválasztott hármunkat: az őrök levetkőztettek, és egy furcsa, nyúlós anyagú, élénk színű kezeslábasba bújtattak, a fejemre üvegsisakot raktak, a hátamra meg valami tartályt, csövekkel összekötve a kezeslábassal. Pár őr is beöltözött hasonlóba. Közölték, hogy be fogunk menni a halott városba fémet gyűjteni. Persze nem akartam, de az ember hátába nyomott puska sok mindenről meggyőzi.

A hatalmas tornyok között kicsinek, magányosnak érzi magát az ember. Sokat nem nézelődhettünk, meg kellett raknunk egy kézi kocsit fémhulladékkal. A fém szerte-szét volt az utcán, furcsa alakzatokban. Először egy őr megvizsgálta a kattogó dobozzal, nincsenek-e benne rossz szellemek elbújva, majd utasítást adott, hogy fűrészeljük szét szállítható méretre. Hosszú és keserves munka fémet fűrészelni, és nem is veszélytelen. A fehér köpenyes közölte, hogy ha a kezeslábas megsérülne, akkor nem, hogy nem térhetünk vissza, de ott helyben tarkólövés lesz a jutalmunk, úgyhogy extra vigyáztunk.

A túráról visszatérve mindenkinek ellenőrizték a kezeslábasát: mindent rendben találtak. Megpakolva tértünk vissza a bázisra. A következő napokban kitört a káosz: az egyik munkás, akivel bementünk a kősivatagba, vért hányt, és nekiment mindenkinek, aki csak elé került. Pár nap múlva a barakk többi lakóján is kezdtek kiütközni a tünetek, majd a konyhán, a földeken. A fehérköpenyesek lázasan igyekeztek rendet tartani: aki felszólításra nem állt meg, azt helyben lelőtték, a barakkokból tilos volt kijönni. Amikor a kór átterjedt az őrökre, tudtuk, hogy nincs tovább. Menekültünk az életünkért.



A világ vége

Nem volt merszem társakkal együtt nekivágni a pusztának – nem azok után, ami a bázison történt. Gyakorlatilag egy szál munkaruhában vágtam neki az útnak, délnek, amerről a Nap kelt. Több, mint egy heti gyaloglás után elértem egy hatalmas víz partjára: ez volt a világ vége. A túlpart nem látszott, csak sós hullámok nyaldosták a fövenyt. Ennyi lenne a világ? Ennyi lenne a Föld?

A távolban furcsa dolgot pillantottam meg: mintha egy csónak lett volna, csak jóval nagyobb, és nem voltak rajta se vitorlák, se evezők. A nagy csónakból kisebbek ereszkedtek le a vízre, és gyorsan közeledtek…

9 komment

Címkék: pályázat apokalipszis

A bejegyzés trackback címe:

https://republicator.blog.hu/api/trackback/id/tr76533020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rolika · http://www.wevik.hu 2008.06.25. 07:39:33

jó nagy balhé lehetett, ha nap délen kel fel...

bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2008.06.25. 08:12:27

mi alapján tudod, hogy merre van dél?
egyébként az egészből ennyi maradt meg?

rolika · http://www.wevik.hu 2008.06.25. 09:14:51

bs, te írod: "vágtam neki az útnak, délnek, amerről a Nap kelt"
nem, nem csak ennyi maradt meg, csak úgy tűnik túlspiráztam a dolgot, azt hittem, amolyan slusszpoén a délen kelő nap.
a radioaktív-jeles kereszt durva ötlet, csináltál egy új önkényuralmi jelképet, tudod? :)

Cgod 2008.06.25. 12:30:13

Egész jó kis Mad Max/Fallout jellegű cucc, grat : )

Vault Dweller 2008.06.25. 16:48:21

De miért áradás? ;)

"War. war never changes. The end of the world occurred pretty much as we had predicted. Too many humans, not enough space or resources to go around.The details are trivial and pointless, the reasons, as always, purely human ones."

Dr.Stein (törölt) · http://republicator.blog.hu/ 2008.06.25. 18:02:32

Vajon mennyi idő kell, mire az összes, civilizáció szülte mesterséges anyag lebomlik?
Lehet, hogy voltak előttünk civilizált korszakok? - kérdezte Nemere István és tollat ragadott.

Jó lett az írás, a Fallout-os környezetet már dícsértem levélben korábban. Az illusztrációk pedig szerkesztőbarátak.

Seth 2008.06.27. 14:10:27

en.wikipedia.org/wiki/Aftermath:_Population_Zero

Itt a válasz. Meg akartam keresni a képesebb beszámolót.

A modern világ építményei pár ezer év alatt elbomlanak. Szóval a piramisok akkor is állni fognak amikor Manhattenből már semmi sem lesz.