Ismét eltelt egy cseresznyeszezon, legalábbis mifelénk leérett az összes, az elérhetetlen magaslatokon rekedt utolsó, megfeketedett szemeket is mind egy szálig lecsócsálták az ég madarai.

Édesanyámék, régi jó szokásuk szerint, a kicsiny zsákutca elején a megbeszélt időpontban vártak reám egy jókora, pirosló cseresznyével púposra halmozott vájlinggal a kezükben, hogy a munkában megfáradt fiacskájuknak ne kelljen a nagy melegben, de egyébiránt hűvösre kondicionált autójában a gyakorlatilag törött kisujjal is vígan elfordítható szervókormányt tekergetnie a szülői ház előtti szűk fordulóban. Hazavittem, eszegettük két-három napig a teraszon, köpködtük szorgalmasan a magokat mindenfelé.

Miközben vidáman eszegettük, most is, mint minden alkalommal, eszembe jutott a cseresznyeevés filozófikus dilemmája, melyet bizonyára mindenki ismer: a sorrend.

Mivel alapvetően optimista beállítottságú vagyok, és többnyire derűsen szemlélem a világ dolgait, sokáig azt a számomra nagyon meggyőző és logikus érvelést tudtam magaménak vallani, miszerint a lehető legszebb szemeket kell kieszegetni, így ugyanis az adott lehetőségek közül mindig a legjobbat választjuk. A vége ugyan kicsit lehangoló lesz, de az elv mindenek felett, főleg, hogy a csupa rossz közül is mindig ki lehet válogatni az aktuális legjobbat.

Ha fordítva cselekszünk, végére hagyva az önfeledt élvezetet, tudva, hogy már nincsen fonnyadt, ütődött, éretlen cseresznye előttünk, és korábbi önmegtartóztatásunk jutalmául csak be kell habzsolni a legjavát, akkor tulajdonképpen állandóan a legrosszabbat választjuk, ez pedig meglehetősen pesszimista magatartás.
 

Hogy is jön ez ide?

Az emberiség jelenleg az optimista módszert követve éli fel bolygónk erőforrásait, mindazt, amit bolygónk, ez a végtelenül magányosan sodródó kék ékkő, nyújtani tud nekünk.

Azaz pofátlanul, gátlás nélkül szemezgetjük ki egymás után a legnagyobb, legzamatosabb, legérettebb falatokat. Megtehetjük, nem kell megosztanunk senkivel, nem szól ránk senki, legfeljebb a lelkiismeretünk, de az ő gyenge, halk hangját sikeresen elhallgattattuk fenti bizakodó okfejtésünkkel. Az eljövendő nemzedékek nem ülnek velünk az asztalnál, ugyanis nem szóltunk nekik a szerencsénkről (cseresznyénkről - csak egy y, és tökéletes anagramma lenne :).

Mostanra minden mértékadó vélemény szerint túljutottunk a felén, a legoptimistább  előrejelzések szerint sincs még egyszer száz évünk. A cseresznye pedig egyre rosszabb, előkerülnek a kicsik, a fonnyadtak, az éretlenek, de mi habzsoljuk így is, kétségbeesetten kergetve egy talmi jólét délibábját.
 

Változom

Már jó ideje nem egyedül eszem a cseresznyét, társammal és gyermekemmel osztozom rajta. Ha nem is törekszem a legalját kiválogatni, a legszebbeket mindenképpen meghagyom őnekik. Az erő jogán megtehetném, ahogy azt is, hogy titokban kiszemezgetem a szebbjét.

Mégsem teszem, ugyanis kislányom mosolya és csillogó szeme (nagyon szereti ám a ropogós cseresznyét!), sokkal, de sokkal, elmondhatatlanul sokkal többet jelent nekem, mint a saját megelégedettségem. Gondoskodnom kell róla, hogy neki is jusson mindenből, legalább annyi, és olyan jó, mint nekem adatott. Elsüllyednék szégyenemben, ha vékony gyerekhangján rám szólna, elettem előle a javát!