Uramisten, nyertem!

2008.09.05. 18:27 mavo

Robert Sheckley a tipikus egy könyves szerző. Annak mondjuk nem utolsó, bár ezen szerintem kivételesen sokat dobott az a valaki, aki a dögunalmas eredeti címet (Dimension of Miracles) arra ferdítette, hogy Kozmikus főnyeremény. Jó, mondjuk a Státuscivilizáció se rossz, de a főnyereménytől az is jócskán elmarad, meg a többi is, amiben minden bizonnyal oka az is, hogy Sheckley túlzottan beleszeretett a vadász-áldozat témába, ami főnyerménynek is egy szála, de nem az egyetlen, mint egy rakat egyéb vackának.

Tom Carmody kilép a hivatalból, felemegy westend sugárúti lakásába, és úgy jár: égi harsonaszó kíséretében közlik vele, hogy nyert a Galaktikus Lottón, majd némi egyeztetés után már ott is vannak a Galaktikus Központban, ahol át is adják neki.

Majd megjelenik a valódi nyertes, de némi szofisztikált vita után feladja; előbb a sorsolást végző kompjúter ecsetli lángoló szavakkal, hogy hibázni szent kötelessége, majd armody is megmakacsolja magát, és meglepi a másik Carmodyt meg persze az illetékeseket is egy ékes szavú monológgal, melyben kimondja, a kompjúter hősies tévedése mit sem érne, ha ő korrigálná a hibát és átadná a nyereményt a valódi nyertesnek, a lelkes beszédekhez ráadásként a nyeremény kontrázik.

A hiba ott van, hogy senki sem tudja, hogyan juttatható vissza a Földre a nyertes, vagyis aki meg tudná, az nem hajlandó rá, mert nem kötelessége. Innen egyre vadabb kalandok jönnek, fény derül rá, miként magyarázta ki a neves (ám legtöbbször csapnivaló munkát produkáló) bolygóépítő a horgas orrú, szakállas vénembernek a Föld nevű megrendelés elkúrását.

Carmody végül egy célba juttató spercialistához kerül, aki Carmodyt lehetséges valóságába küldözgeti, ahol újra és újra megpróbálja tőrbe csalni a ragadozója, hol megmentő rakétának, hol new-yorki metrónak és utasainak, hol pedig Carmody szülővárosának lakóinak álcázva magát, első ízben újra is kell éleszteni.

A regény sajátos humorának köszönheti, hogy emlékezetes marad. Bár Sheckley nem ír olyan jól, mint akár Dick, akár Lem, vagy Bradbury és Aldiss, de fanyar, időnként cinikus humora átsegít a nehéz pontokon, az itt-ott erőltetett dialógusokon, ötletei helyenként kiválóak (a szószátyár város esete például amelynek elmenekültek a lakói majdnem pazar), és szerencsére még csattanót sem akar ránk erőltetni, így megmarad kellemes élménynek, és nyugodtan helyezhetjük a polcra a klasszikusok közé.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://republicator.blog.hu/api/trackback/id/tr16650136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dr. Morcz · http://drmorcz.blog.hu 2008.09.08. 23:15:29

Azért a novelláit se felejtsük el. Szeretnék én ilyen "egykönyves" lenni...

mavo · http://polmavo.blog.hu 2008.09.09. 13:23:33

Nahát, fél(ig sem )készen kikerült a post. :-)

Egyébként a novellái közt tényleg vannak jók.

mavo · http://polmavo.blog.hu 2008.09.09. 13:53:09

Common, elküldtem a teljes szöveget, kérlek módosítsd a postot.

Előre is köszönöm!

kitsilatzi · http://leggitar.blog.hu/ 2008.09.10. 16:19:35

Nálam a -Nugent Miller és a lányok- a nagy kedvenc, a főnyereményt nyáron akartam elolvasni, de nem jött össze.