olitikusaink az elmúlt körülbelül egy évtizedben annyiszor használták már ezt a kifejezést, és én mindig úgy érzem, hogy tulajdonképpen még senki nem definiálta, hogy tulajdonképpen mit is jelent ez a szó: hazaszeretet. 
Talán ez az egyik legszebb összetett szó a magyar nyelvben, talán csak az 'édesanya' az, ami ennél szebb lehet.  De miért tűnik vajon úgy, hogy ma már bármelyikünk hazafiságát, hazaszeretetét kétségbe vonhatja bárki is, bármilyen rém egyszerű politikai, vallási, faji vagy egyéb megosztó nézetek alapján. Erről van is egy rövid történetem, engedelmetekkel elmesélem.

Azon a bizonyos őrült 2002-es tavaszi választási kampányban elején (ami talán már annyira nem is az eleje volt, hiszen a srác, aki még soha sem hazudott, konstans kampányt folytatott....)szeretett kisvárosomban is megrendezték a Március 15-i ünnepséget, városunk főterén.  Én, rendje módja szerint szépen felöltöztem-igaz, nem bocskaiba, de még csak nem is öltöny-nyakkendőbe-, és elindultam, hogy részt vegyek az ünnepségen.

iba volt. Azt hiszem, aznap végletesen elromlott, eltörött valami bennem: a város egyik közismert, és egykor szebb napokat látott -mára szerintem teljesen elfolyósodott agyú,elvakult, meghülyült- jobboldali figurája, akivel a tér szélén találkoztam, elém lépett, megragadta a karomat, és indulatosan bár, de talán még nem agresszíven megragadta az alkarom, és fennhangon így szolt: -Hát milyen magyar vagy te, 'hun van a kokárdád, he'? ( a rím pusztán véletlen.) Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam, operációs rendszer leáll, rebootra készül, egy -Tiszteletem .... Úr! köszönéssen kivontam a karom a fogásából, és mentem tovább, hogy csatlakozzak az ismerőseimhez, akik a közeli kávéházban vártak.

Bent még állva, kabátban elmesélve előadtam a történetet még frissiben, melegében a társaságnak, és egy teátrális mozdulattal levettem a kabátomat, és a szivemre mutattam,ami felett egy kb egy centi átmérőjű kokárda volt és valami ilyesmit mondtam: -Nekem itt a kokárdám, a kabát alatt, de az igazi legbelül van, ahol senki sem látja.
Ezt a sztorit csak azért meséltem el, hogy példával is illusztráljam, hogy hogyan lehet az ember saját kis belső értékeit összetörni egy kabát alatt viselt apró szövetdarab miatt.  Addig a percig soha, egy pillanatig nem gondoltam azt, hogy ezen a 93.000 négyzetkilométeren egyszer még bizonygatnom kell a haza iránti szerelmemet, elkötelezettségemet egy idiótának.


Szóval, elég régóta terveztem, hogy kiírom magamból azokat a gondolatokat, melyek az mögöttünk hagyott pár évben felhalmozódtak bennem a hazaszeretetről, arról a bizonyos megfoghatatlan apró valamiről, amely mindenkiből érzelmeket, érzéseket, ne adj' Isten indulatokat vált ki; és most egy kellemesen fűtött kuckóból, a szakadó esőben hömpölygő fenséges Dunát nézve úgy éreztem, eljött a pillanat, amikor időm, s lehetőségem is van erre.

zerencsére gyermekkoromban megadatott, hogy nagyon korán, 4-5 éves koromtól ('80-as évek legeleje, ember...) rengeteget utazhassak szerte a világban és felfedezzem a saját kis gyermeki lelkemmel, hogy mit is jelent más kultúrát megismerni, értékeit befogadni, azokat feldolgozni, és valamilyen formában a hasznunkra fordítani.
Természetesen ennek gyermekkorban java része nem tudatos, hanem ösztönös folyamat, ez természetesen most lényegtelen. Volt szerencsém Finnországban hegyi kunyhóban, és ötcsillagos szállodában lakni. Láttam a Helsinki-i punkokat, szarrá szívva. Nizzaban és Monaco-ban megismerhettük az élet napos oldalát, láttuk, hogy élnek azok akiknek igazán bejött az élet. Lengyelországban testvérek voltunk mindannyian, a szeretet tapintható volt, csakúgy mint a szegénység.
Kolozsváron megkergettek minket a románok, és nagyon fáztunk. Németországban lenyűgöztek a gyönyörű autók, a tisztaság, a "németes rend". Aachenban Horn Gyula díjátadásakor is felléptünk, sőt Gyuszi bácsi megsimogatta a fejemet. Jelzem, azóta nem mostam  meg a hajam. :D Olaszországban egy kolostorban aludtunk, egy igazi szar volt. Svájcban érezni lehetett a levegőben a pénzszagot. 


És minden egyes alkalommal, bárhonnan is jöttünk haza, a "Magyar Népköztársaság" , aztán a "Magyar Köztársaság" határához érkezve egy pillanatra mindannyiunk egy picit elhallgatott, és amint a fehér vonalat átléptük, örömujjongásban törtünk ki. Hazaérkeztünk. Bár még 360 km-re voltunk otthonról, de ez már a Haza volt. Haza. A mienk, mindannyiunké. Ekkor tanultam meg, és kezdtem megérteni azt, hogy mi is a hazaszeretet, legalábbis számomra. Az is furcsa volt, hogy valamikor hatodikos-hetedikes korunkban egyszercsak az énektanárnő Ági néni üdvözült arccal elkezdett nekünk egy új, nagyon szomorú dalt, valami himnuszt tanítani nekünk...azt is mondta, hogy lehet, hogy ez lesz az "új himnuszunk"...aztán kiderült, hogy a Székely Himnuszt tanította meg nekünk...

em értettem, hogy miért volt olyan fontos ez...szerintem ma sem értem igazán. Nekem a hazaszeretet nem az iskolai ünnepséghez, az emelvényen beszélő bácsihoz, hanem valami egészen más dologhoz kapcsolódott. Ez a sok utazással járó időszak időszak egészen 15 éves koromig tartott (Gimnáziumi ünnepségen Für Lali bá' mondott beszédet...akkor még büszke voltam, hogy "eljött a miniszter...":S) , aztán jött két csendesebb év, majd 17 évesen elutaztam az USA-ba egy évre. Ez az egy év az egyik legtanulságosabb éve volt az életemnek -talán egyszer egy másik post témáját fogja képezni majd-és az egyik legnehezebb is, mindazonáltal nagyon élveztem, ha nem is minden percét. És az a hazaút...A Bluegrass Airporton, búcsút intve a mögöttem álló egy esztendőnek, olyan honvágy fogott el, amit azelőtt még soha nem tapasztaltam. 28 órányi repülés után hullafáradtan már a magyar vámosok szemétkedését is tudtam élvezni...

Olvasva a lehető legmagyarabb weboldalakat-melyeket e helyütt nem kívánok reklámozni-néha elfog a kétség: tényleg az bizonyítja az ember hazaszeretetét, ha fejből tudja a hatvannégy-hatvanhárom vármegye nevét fejből, ha igazából a Székely Himnusz mélabús-bár kétségkívül gyönyörű-dallamára szorul el igazán a szíve, a Szent Korona-t nem mint egy fantasztikus műtárgyként, történelmünk egy fontos ereklyéjeként, hanem jogi személyként kezelem...?

Motoszkál bennem a kérdés: létezik progresszív hazaszeretet? Elsőre kicsit furcsán hangzik: "progresszív hazaszeretet". És hogy mit értek ez alatt? Egy olyan attitűdöt a haza, a hazaszeretet iránt, mely nem a múltból meríti a jövőbeni tetteihez az ötleteket, de értékeli, és megbecsüli múltját, elődei eredményeit, erényeit, és képes tanulni azok hibáiból. Ebben a fajta hozzáállásban a szomszéd országok nem ellenfelek, ne adj' Isten ellenségek, hanem egyfajta sorstársak, akikkel összefogni kell, átlépni Trianonon, Benes-en, a székely falurombolásokon, a délvidéki magyarellenes terroron; akikkel ki lehet, és ki is kell beszélni közös sérelmeinket. (n.b.: ehhez nyilván fogadó közeg is kéne)

z én hazaszeretet-fogalmam azt is magában rejti, hogy vigyázok a hazára. Igyekszem megőrizni gyönyörű mezőit, folyóit, nem ártani többet neki, mint amennyit feltétlen szükséges. Nem csúfítom el szeméttel az árokpartot, és ha ott szemetet látok, nem úgy értékelem, hogy oda én is rakhatok még, hanem inkább összeszedem. Nyelvét-mely oly változatos, mint a világon talán semmilyen másik nyelv-igyekszem a lehető legmagasabb szinten használni, világszínvonalú irodalmából a lehető legtöbbet megismerni, de nem kizárni az új impulzusokat.

Számomra a magyarság megélése nem huszonnégy órás feladat, de igenis büszke vagyok arra, hogy ide születtem, hogy ebben az országban élhetek, hogy Petőfi, Radnóti, József Attila, Weöres Sándor, vagy épp Göncz Árpád nyelvét beszélhetem. Városom minden szegletét ismerem, történetével, történetével tisztában vagyok, külföldi barátaimnak büszkén mutatom meg fantasztikus kincstárját, esetleg könyvtárát, melyet a világ tizenképp legjelentősebb könyvtára közé soroltak... Hiszem, hogy fontos ismernünk a múltunkat, hogy tehessünk a jövőnkért-de nem szabad csak a múltat örök hivatkozási alapként használni... Sem politikában, sem fociban...

De én nem fogok soha nagy-magyarország matricát ragasztani a kocsimra, nem fogom soha jól érezni magam árpádsávos zászlók alatt, és Kölcsey "Hymnus"-a Erkel monumentális zenéjével jobban megérint, mint a Székely Himnusz mondjuk tárogatón... Tudom, hogy ez nem divatos manapság, sőt ahogy látom-és sajnos érzem-egyre cikibb, ha az ember nem áll be egy "új többség" zászlaja alá, de nem tudok mit tenni:én valahogy eképpen szeretem a Hazámat. Szeretek tenni érte, szeretem állampolgárait-még ha nem is értenek egyet velem-, rajongok mindenért, amit adni tud nekem.

Köszönöm, Magyaroszág.