tavalyi évben, jórészt a monoki polgármesternek és a Jobbiknak hála, bekerült a közbeszédbe a segélyből élők problematikája. Ahogy Magyarországnak fogytak a lehetőségei, úgy tűnik, egyre többen érezték azt (szerintem jogosan), hogy jobban meg kellene nézni, kit és hogyan támogatnak adóforintjaikból. A gazdasági válság beköszöntével ill. a romákal kapcsolatos feszültségek kiéleződésével párhuzamosan (utóbbi szintén megérne egy misét) a blogoszférában is egyre többet hallani a témáról, legtöbbször forrongó indulatok között.
indez persze a mai magyar valóságnak megfelelően történik. Egyik bloggertől sem olvastam pontos számokat arról, mennyien élhetnek Mo-n ma segélyből. Lehet találkozni a bűvös másfél-kétmilliós számmal, hogy tudniillik ennyien tartanák el a teljes tízmilliós lakosságot, lehet hallani hárommillió nyugdíjasról, nyolcszázezer rokkantnyugdíjasról, ki tudja mennyi, de egyre növekvő számú munkanélküliről, és az a gyanúm, a (dolgozó) bloggerek többsége egy kalap alá veszi a „dologtalanok” fent említett összes nagyobb csoportját.
A helyzet ehhez képest az, hogy 2007-es KSH adatok szerint havonta átlagosan 194 ezer ember kapott rendszeres szociális segélyt. Mivel a törvény szerint egy családban csak egy ember részesülhet segélyben, Ferge Zsuzsa becslése szerint a lakosság 3-4%-a (300-400 ezer ember) élhet ilyen segélyből.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a többiek dolgoznak vagy az „arany alkonyt” élveznék nyugdíjasként. A foglalkoztatottak száma 2008-ban 3.879.000 fő volt (KSH), ez a 15-64 évesek korcsoportjában 56,7%-os foglalkoztatási rátának felel meg, ami az EU-ban a második legalacsonyabb, a prímet Málta viszi. (Mellékszál, de ezt az adatot nem szoktam hallani a „felelős” vezetőktől, inkább a teremtett új munkahelyek számát).
A nyugdíjban részesülők száma a 3 milliót épp hogy meghaladta (2005-ben 3 millió 35 ezer), ennek nagyobbik fele az öregségi nyugdíj (2005-ben kb. 1.644.000), a többi más nyugdíjszerű ellátásban részesül.
Ami szintén döbbenetes, az az inaktívok aránya: 2008-ban a munkaerőpiac szempontjából releváns 15–64 éves népességből 2.616.000-en (38,5%) nem jelentek meg sem foglalkoztatottként, sem pedig aktív munkakeresőként a munkaerőpiacon. Emellett elkeserítő, hogy az inaktívok alig több mint 12%-a nyilatkozott úgy, hogy ha lenne rá lehetősége, dolgozna. A nagy többség (kb. 2,3 millió ember) úgy gondolta, ő nem kíván jövedelemszerző tevékenységet folytatni, ezért nem is tett lépéseket ebben az irányban.
Úgy tűnik, jogos a „dolgozó tömegek” észrevétele, hogy a munkaképes korosztály jelentős része nem az elvárható módon, eltartóként, hanem (vérmérséklettől függően) eltartottként, parazitaként, vérszívóként stb. van jelen a magyar társadalomban. Hála istennek, mostanában mintha a politikusok is kezdenének ráeszmélni, hogy tarthatatlan a helyzet. És nem az erkölcsi, hanem a fenntarthatósági értelemben.
Lehet-e változtatni ezen a helyzeten?
Úgy gondolom, az inaktívok nagy számát csak részben magyarázza a munkaszerzés nehézsége. A KSH adatait alátámasztják azt, amit egy tavalyi riportban meg is fogalmazott egy segélyből élő asszony: miért dolgozna, ha a segély és a minimálbér közti különbség (legalábbis az ő esetében) elenyésző.
Nyilvánvaló, hogy ha nem akarjuk, hogy egyre több olyan ember nőjön fel, akinek már a szülei sem dolgoztak (tehát nem kapják tőlük a társadalmilag hasznos mintát), akkor (egy sor foglalkoztatáspolitikai, sőt beruházásokat érintő teendő mellett) változtatni kell a motivációt. Rá kell ébreszteni az inaktívokat arra, hogy dolgozni jobban megéri, mint a láblógászás vagy a mostanában terjedő városi legenda szerinti „megélhetési rokkantgyerek-szülés” (na, kedves liberális kommentelők, most kibújt belőlem a szalonrasszista). Azaz meg kell változtatni a segélyezési rendszert.
Úgy gondolom, válság ide vagy oda, motiváció ide vagy oda, ma Magyarországon egyetlen embernek sem lenne szabad éh-, vagy fagyhalált halnia. Tehát nem arra gondolok, hogy azonnal és drasztikusan szigorítsák meg a segélynyújtás feltételeit („segély” alatt mindazokat a támogatásokat értem, melyek a munkabér vagy a nyugdíj /öregségi, rokkantsági/híján az egyén és családja számára rendelkezésre állnak). Azt viszont tökéletesen elfogadhatónak tartom, hogy a segély ne a belőle élők luxus-jellegű fogyasztásait támogassa (a másik városi legendát segítségül hívva: ne ebből vegyék a plazmatévét).
Az a javaslatom, hogy a segélyek teljes összegű pénzbeli kifizetése helyett, szakemberek által meghatározott „kosár” alapján kapjanak belőle élelmiszereket (akár a legkorszerűbb reformötletek felhasználásával), szükség esetén gyógyszertámogatást (a közgyógyellátás átgondolásával), ruhát és cipőt, ill. vizet és energiahordozókat (gázt, villanyt a kártyás mobilokhoz hasonló, csak erre felhasználható egyenlegfeltöltéssel). Legyen ingyenes a tankönyv és az iskola, részesüljön (anyagi természetű) előnyben az a család, aki rendszeresen járatja is oda összes gyerekét. Ne lehessen a segélyből cigarettát, alkoholt venni, és egyáltalán: a segély teljes összegének csak 5 százalékát adják pénzben.
Miért lehetne jó egy ilyen rendszer? A „luxusjavak” megszerzése mindenképp erős motiváció jelentene a (nyilván egy ideig) segély melletti munkakereséshez. Az élelmiszerek stb. megvásárlása stabil állami megrendelést jelenthetne egy sor hazai vállalkozásnak. Az uzsorakamatot szedők ezentúl pl. lisztben lennének kénytelenek behajtani a követeléseiket, ami valószínűleg visszavetné az aktivitásukat. A dolgozó rétegek pedig örömmel látnák, hogy valami fogható történik segély-ügyben.