acára az új és újabb kormányprogramoknak, az egyre jobb kiállítású szórólapoknak (pár napja kaptam egy újabb sokoldalasat, telik rá az adómból) és Gyurcsány Ferenc kifogyhatatlan, hol tanárbácsis, hol őszinte-szembenézős hangvételű tévészerepléseinek, egyre kitapinthatóbbá válik az országban az elégedetlenség. Túl azon hogy nálunk a pesszimizmus, az irígység és az elégedetlenség akár nemzeti sportok is lehetnének, évek óta nem volt ennyire rossz a köz-, és egyéni hangulatunk.
Lassan napi rendszerességgel jelentkezik egy-egy elemző vagy a gazdasági élet valamely kiválósága – Hamecz István, Jaksity György, Oriens stb - a saját helyzetjelentésével. A hangsúlyok lehetnek mások, a nézőpontok eltérőek – hiszen enélkül nem remélhetnék, hogy átlépik a média ingerküszöbét -, de az alapvető megállapítások hasonlóak: gazdaságélénkítésre, adó-, és járulékcsökkentésre, a foglalkoztatás kiterjesztésére lenne szükség. A szóban reformer, cselekedeteiben a legjobb napjain is maximum a „jobbára ártalmatlan” jelzővel illethető kormány most épp ugyanezt szajkózza (megspékelve, ha már úgyis kinyitják a szájukat, egy kis orbanofóbiával).
Bús magyar sors
Hiába szépítjük, Kelet-Európa egykori példaadóiból minden különösebb erőfeszítés nélkül sikerült magunkat a sereghajtók közé leküzdenünk. Elhúztak mellettünk azok a balti államok, melyek 1991-ig orosz megszállás alatt álltak, elhagy minket Szlovákia, sőt nemsokára Románia és Bulgária is. Úgy fest, az euró belátható időn belüli bevezetésére az egyetlen lehetőség az lenne, ha először a lejt vagy a szlovák koronát vezetnénk be.
Az idáig vezető út nem volt rövid, mondhatni szívós munka eredménye. Valamilyen szinten mindnyájan felelősek vagyunk érte, de a döntő felelősség azoké, akik döntési helyzetben vannak ill. voltak, tehát a politikai elité. A sok okból az egyik legfontosabb azonban túlmutat a politikusokon, épp ezért megszüntetését sem lehet a megszokott politikai lépésektől remélni.
A halott keze
A jelenség nem új, gyakorlatilag az 56-ot követő kádári „megoldás” továbbélése.
Kádár megtalált valamit, ami – nagy pofon ez a magyar idealizmusnak – az átlagember számára feledtette, hogy nagy ideálokért is lehet élni, halni vagy akár (bár erre 56-ban nem volt idő) dolgozni. Megteremtette a fridzsider-szocializmust - a túlmunka, fusizás, GMK-zás ill. a másik oldalon a kapcsolatok révén remélhető kisebb előrehaladás lehetőségét. Ezzel az ember egyik alapvető mozgatórugájára tapintott, egyben voltaképp elvetette a kommunizmus, mint egyenlőség eszméjét.
A több munkával többlethez jutók mellett mintegy ellenpontként létrejött a bújtatott munkanélküliség, a fizetett tengő-lengők kultúrája és a jó szándékú, de átgondolatlan családtámogatási rendszer következtében megjelentek a megélhetési gyerekek. A nagy ideálok megmaradtak a világforradalom kényelmesen távoli szintjén, a békekölcsön-jegyzésnél és a „veled vagyunk, Vietnam” típusú szövegeknél, amiket május elsején, térben a dísztribün, időben a sör-virsli előtt illett elharsogni. A hatalom tisztában volt vele hogy sokan nem szeretik (gyermekkoromban minden családi összejövetel vad rendszer-szidásban csúcsosodott ki), de addig, amíg ez megmaradt egy szűk csoporton belül, nem nagyon bántották őket. Arra azért vigyáztak, hogy esélye se legyen egy komolyabb ellenállásnak – ezt elkerülendő felszámolták a helyi közösségeket (plébánia, fonó, dalárda, legényegylet stb.) - vagy megpróbálták ellenőrzésük alá vonni őket (pl. még a 80-as években is beépültek minden „jobb” ifjúsági hittancsoportba).
A jobb híján rendszerváltásnak nevezett, valójában a Kádár-rendszer szinte összes társadalmi torzulását átmentő események az emberek hozzáállását nem változtatták meg. Sok ember kemény munkája, szívós helytállása és egyéni áldozatvállalása ellenére országos léptékben átmenetileg sem voltunk képesek félretenni rövid távú érdekeinket. Mindenki védte a keveset, amit megszerzett ill. kivívott. Aki szétdolgozta magát, az az összekapart vagyonkáját, a leszakadó a segélykéjét. Nem mertük a verebet egy eljövendő túzok reményében feláldozni. Inkább kellett a Gorenje hűtő vagy mai megfelelője, a plazmatévé, mint hogy a jövőre gondolva ki-ki a maga szintjén áldozatot hozzon. Ez nem csak annyit jelentett, hogy lassan elhaltak a kommunista szombatok. Ahogy változtak a szabályozók, és fokról fokra létrejött egy elképzeléseiben a nyugat-európai társadalmakat követő (pl. adófizetés, egészségbiztosítás) rendszer, a poszt-szovjet országokhoz képest jó életszínvonalon élő, de Ausztriához képest csóró honfitársaink sikeres lépéseket tettek az adóterhek minimalizálására. A hárommillió koldus országától némi szocialista kitérővel sikeresen eljutottunk a hárommillió adóelkerülő országáig.
Panaszkodni tudni kell
A helyzet annyiból még érdekesebb, hogy mindeközben senki sem elégedett. Aki dolgozik és adót fizet, az az adó mértékétől függetlenül dühöng azon hogy ő tartja el az egész országot. (Egyébként tényleg.) A segélyezett azon dühöng, hogy kevés a segély, a nyugdíjas meg a nyugdíját kevesli. A tájékozottabbja felemlegeti, hogy Nyugaton mennyivel jobb körülmények közt élnek, mások (és nem kevesen) azt mondják, Kádár alatt jobb volt. Ez utóbbiak nem olvasták Robert Scheckley Kozmikus főnyeremény című regényét – ennek egyik szereplője saját magából táplálkozik, és amikor egy nagyobb erőfeszítés után megkérdik tőle, mit csinál, olyasmit mond, hogy most éli fel a 70 és 80 éves kora közti életét.
Monok.ini
Néhány északkeleti polgármester az év legnagyobb médiahekkjét hajtotta végre, amikor a segélyek folyósítását közmunkához ill. a gyermekek rendszeres iskolalátogatásához kötötte. A hír megjelenése után a jól kiszámítható reakciók követeztek. Magukat mértékadónak mondó emberek produkáltak hisztérikus reakciókat, előkerült a rasszista kártya és alig valakinek volt hozzá esze, hogy utánanézzen, mik egy ilyen rendszer tényleges (statisztikákkal máshol már igazolt) hatásai. Ezt tette Csányi Vilmos, aki adatokkal támasztja alá, hogy az elképzelés – melyet számos fejlett országban is alkalmaznak – alkalmas arra, hogy a leszakadt rétegek helyzetét javítsa, míg a jelen magyar modell nem csak hogy nem oldja meg, de egyenesen mélyíti ill. konzerválja a válságot. A korábbi, egyenlősdit megcélzó politika „eredménye”, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amely már nem dolgozott, és ezért gyermekeinek sem tud ilyen értelemben példát adni. Az élősködés, mint megélhetési modell, újratermeli önmagát.
Jelenleg ezt látom az ország legnagyobb problémájának. Miközben nálunk fejledtebb és gazdagabb országok is a nyugdíjrendszer és szociálpolitika átalakulásán töprengenek, nálunk százezrek, ha nem milliók szoktak el a gondolattól, hogy felelősek saját megélhetésükért. És akkor arról még nincs is szó, hogy netán tisztes (adózott stb) munkával kellene ezt tegyék.
A változhatatlan törvény serege
A magyar választók jelentős része (a időskori és rokkantnyugdíjasok, munkanélküliek, a szociális segélyből élők) nem érdekeltek semmiféle megszorításban. Bárki is kerülne kormányra, bármilyen épeszű programmal is indulna, bármennyire is meglenne a Fidesz által most annyira hangsúlyozott legitimitás, az első megszorítások után úgy olvadna el a kormány támogatottsága, mint fogzománc a kólásüvegben.
Elég, ha arra gondolunk, hogy a Kériék köreiből kiszivárgott Orbán-beszéd után az elmúlt fél évben mért legalacsonyabb szintre esett vissza a Fidesz támogatottsága, miközben az MSZP öt százalékot nyert (ez saját előző teljesítményéhez képest kb. 25% nyereség!). A legújabb közvélemény-kutatás szerint a nyugdíjasok szíve ismét Gyurcsány felé fordult. Egy, a jobboldal szimpátiáját bíró szakértői kabinet sem lenne megoldás, mert az ellenzék (a mai baloldal) nyilván minden lehetőséget megragadna arra, hogy a kormányon (és vele a könnyen csendestárssá minősíthető Fideszen) üssön egyet.
Kicsi rá az esély, hogy bárki is vállalná Antallék után a második kamikaze-kormány szerepét. Be kell lássuk, hogy épeszű politikai erő nem tenne ilyet, mert ez egyenlő lenne a politikai öngyilkossággal. Épp ezért Magyarország jelen politikai berendezkedése mellett olyan irányú és mértékű intézkedéssorozat, mint amire szükség lenne, nem várható.
Innen kezdve két út áll előttünk.
Az egyik út az, amin eddig jártunk. Parlamenti váltógazdálkodás annak függvényében, ki mer nekünk merészebben (kevéssé átlátszóan) hazudni, az élet minden területét átszövő korrupció, tovább romló gazdasági és társadalmi mutatók, annak latolgatásával, hogy csak Albánia, vagy Szváziföld is hamarabb fogja-e bevezeti az eurót, mint kis hazánk.
A másik út a jelen politikai rendszer felülvizsgálata (az ilyen megfogalmazásokat hívják az angolok understatement-nek). Magyarán a demokrácia jelen formájának eltörlése. Innen kezdve több forgatókönyv elképzelhető, melyekben hasonló, hogy egyformán kivernék az EU-nál és a liberális értelmiségnél is a biztosítékot. Egy lehetőség lenne a választójog korlátozása, pl. csak az szavazhasson aki adót fizet, vagy aki átmegy egy alapfokú állampolgáriismeret-vizsgán, vagy aki legalább 5 tényadatot tud az általa preferált pártról/politikusról.
Én ennél is tovább mennék. Magyarország számára az egyetlen kivezető út a diktatúra: erős, központi hatalom, amelyet nem köt a négyévente esedékes választási hajcihő, nem kell pillanatnyi érdekeket kövessen, és nem kell egyik napról a másikra megszednie magát. Felvilágosult diktatúra, amely a gazdasági felemelkedés mellett a rend és a társadalmi igazságosság helyreállítását tűzi ki célul. Mielőtt bárki sápítozni kezdene, a diktatúra nem egyenlő sem a fajüldözéssel, sem az erőszakkal.
A Magyarország számára üdvözítő diktatúra egyetlen feladata a szükséges lépések maradéktalan megtétele lenne; mindezt szigorúan a törvényesség betartásával. Nagyon jól el tudnék képzelni egy olyan berendezkedést, ahol a diktatúra működteti az államot, a törvényesség garanciája pedig egy Sólyom László-formátumú köztársasági elnök lenne, de a jelenleginél jelentősen bővebb eszköztárral.
Akinek jobb ötlete van, szóljon.
DISZKLÉMER: Ez az írás szigorúan a mai magyar valóság egyes, önkényesen kiragadott elemeinek továbbgondolásán alapuló gondolatsor. Nem kíván muníciót szolgáltatni egyetlen létező vagy eljövendő politikai formációnak, nem kívánja a jelen államrend és hatalmi struktúra átalakítását vagy megdöntését szolgálni. A maga sajátos eszközeivel a jelen magyar helyzet tarthatatlan voltára és annak változtathatatlanságára kíván reflektálni.
