Cseh Laci második ezüstje. Egyébként nem túl sok a siker. Kellemes meglepetés még Gyurta és Bácsi. Phelps tarol, csodadressz, csoda…? Közben Grúzia kemény helyzetbe lavírozta magát. Peking és Kína napról napra kitesz magért. A megnyitó, az épületek: grandiózus, meg csodálatos, meg kicsit kínai is, szép kislány énekel, aztán kiderül, hogy nem is ő, csak egy gyönyörű hang és tátogó szép kislány. Hmmm…

Kell-e nekünk majd errefelé olimpia? Kellene, de most még más gondjaink vannak. A világ többfelé is halad. Vannak etatista erős államok: Oroszország, Kína. Haladnak szépen, Kína a csodák világa, Oroszország magabiztosan halad előre, és ismét rendet rak a határain: egyelőre csak ennyi futja nekik, de lesznek még erősebbek is...
Grúzia példája figyelmeztető. Önkéntesen verésbe szaladni, amikor a háborús(?) képeken a rombolás, a gyilkolás, egy bivalyerős nagyhatalom hadseregének felvonulása mellett az is látszik, hogy inkább béke kellene arrafelé, mert sok-sok tennivalójuk lenne a derék grúzoknak: kezdve a rommá lövés nélkül is lehangoló látványt nyújtó lakótelepeikkel

Addig mi? Szerepelgetünk, kicsit képességeinken alul, meglehet mégis, hogy mai lehetőségeinken felül. Nehogy egyszemélyes olimpiai csapat érkezzen vissza, és Cseh Lacit kelljen virágokkal fogadni. Akkor lesz ám füttykoncert, nem a sportolóinknak. Olvasni már jobbos fórumokon, hogy erről is Ferink tehet, meg Klára asszony is leesik a lóról.

Mielőtt olimpiát akarnánk rendezni, el kellene döntenünk, hogy merre tovább. Keverhetünk mi is egy grúz-szerű konfliktust, és belegyalogolhatunk egy nagy virtuális, vagy valóságos verésbe: az újraéledt kisantantnak köszönhetően. Ezt én most hagynám. Először a megmaradt 93000 km2 –en kellene valamit elérnünk. Közben mindent meg lehet tennünk a határon túli testvérekért, kivéve a zavaros konfliktusok gerjesztését. Ebből nem jöhetünk ki jól.
Kellene egy életképes gazdaság, csökkenő adók, néhány alapvető kérdésben egyezség a két politikai térfél között. Ebben az esetben épülhetne egy valóban színvonalas Budapest, lenne energia és pénz a roma ügyekre, leszakadókra, és az uniós források higgadt felhasználására. Adhatnánk magunknak belpolitikai hidegháború helyett tíz jó évet, csak a halaszthatatlan teendőink elvégzésére. Nyugdíjreform, adóreform, egészségügyi reform (biz’ az is kell).

Aztán jöhet minden: olimpia, EB, foci, a Balaton végleges felvirágoztatása, szuper-expresszek a magyar vasútvonalakon, autópálya legalább egy (!) a Nyugat Dunántúlon is. Ez nem Tibi bácsi három kívánsága, ez az évtizedek óta frusztrált elsősorban pszichésen gyötört ország vágya, hogy kezdjünk már valamit magunkkal végre.

Most mattolta egy grúz ellenfél a kiválóan birkózó Bácsit, aki előtte az oroszt verte (nem az oroszokat, csak egyet). Minden percünkre oda kellene figyelnünk, mert azonnal kaphatunk két vállat egy grúztól is, akik pedig most nagy sz@rban vannak. Belharc helyett, pontos ütéseket kellene bevinnünk a gazdasági boksz-ringben, meg turizmusban, kultúrában, oktatásban. Ránk férne egy sikerszéria, de dolgozni is kell érte. Kérdezzétek meg Cseh Lacit! Asztmásan is világklasszis, pedig ehhez az úszáshoz tüdő kell ám, és neki mégis megy. Mély levegőt! Hajrá Magyarok!