A kormány megalakulásának napjaiban programot szokás írni. Igaz, ezt aztán nem feltétlenül lehet, vagy kell betartani, de legalább lehet rá hivatkozni, amikor megkérdezik az újságírók, meg az ellenzéki képviselők: Dr. Ratius! Mi a fenének ülsz te abban a bársonyszékben?
Na, ilyenkor előveszi az ember a programot, és felolvassa. Aztán hozzá tesz néhány laza mondatot az ellenzék állandó akadékoskodásáról, sőt obstrukciójáról, a gazdasági nehézségekről, meg a világ általános nyomorúságáról, és mindjárt kerek lesz a válasz. Nem is lehet belekötni.
Program tehát kell. Ez legalább olyan fontosa, mint a hivatali Audi, meg a nagymellű titkárnő…
Lássuk is mindjárt: Ha a Gizikét alkalmaznám, az remek lenne, mert nagyon dekoratív, de sajnos nem tud gépelni. A Mancinak szép kerek popsija van, de zavaró orrhangon beszél… Na jó, hagyjuk ezt a kérdést valami fejvadászra!
Nézzük a programot!
Első blikkre három kulcskérdéssel áll szemben a magyar társadalom, meg persze valamennyi nép, amely a globalizáció játékának kitett világban él. Azaz mindegyik.
A hagyományos közösségek szétesését, a családok, rokoni hálók, szomszédsági, helyi közösségek, polgári, civil szerveződések pusztulását látom az egyik válságtünetnek. E megfogalmazásban persze nem a hagyományoson van a hangsúly, hanem a közösségen. Mert a közösségnek van két olyan funkciója, amit semmi más nem tud pótolni: egyrészt szocializálja az egyént, viselkedési mintákat, társadalmi szerepeket, identitást kínál neki, azaz végső értelemben a köz akaratát képviseli az egyén felé. Másrészt alkalmat ad arra az egyének, hogy - megtalálva a maga közösségét – hatékonyan tudja érdekeit és értékeit képviselni a társadalomban, azaz végső értelemben közakarattá teszi az egyéni szándékot.
Ha ezek a funkciók nem működnek a társadalom széthullik, atomizálódik, és felőrlődik.
A megoldás nyilván ott keresendő, hogy minden eszközzel támogatni kell a hagyományos és nem hagyományos közösségek kialakulását, és fennmaradását.
Szükség van a családok támogatására, de szükség van arra is, hogy a hagyományos családmodell mellett szabaddá, lehetővé tegyük az alternatív családmodellek működését.
Szükség van a klasszikus egyesületek, alapítványok működésére, de szükség volna arra is, hogy a kevésbé szervezett csoportok, baráti társaságok nagyobb lehetőséget kapjanak áldásos tevékenységük kifejtésére.
Szükség van az önkormányzatok, részönkormányzatok, nemzetiségi önkormányzatok támogatására, de szükség van arra is, hogy a társadalmi önszerveződés új, vagy újjáéledő formáit - a lokális autonómiáktól a kommunákig - szabadon megvalósíthassák az emberek.
Nem írom itt le ugyanezt a gondolatot az egyházakkal, szakmai szervezetekkel, pártokkal, oktatási rendszerekkel, sportegyesületekkel kapcsolatban újra és újra. Hiszen a lényeg mindenképpen az, hogy a társadalmi önszerveződések széles lehetőségeit teremtsük meg, sőt építsünk ezekre a szerveződésekre, építsük be azokat a társadalom működésének rendjébe, adjunk nekik szerepet a különböző szintű szabályok megalkotásában, de még akár a végrehajtásban is. Hogy ezáltal el tudjuk érni: az embereknek nem csupán kellemes, de kimondottan előnyös legyen a részvétel a megerősödő közösségi szférákban.
Másik válságterület a társadalom anyagi – és ezzel összefüggésben a szellemi, egészségi, stb – polarizálódása. Példátlanul szélsőséges életformák jöttek létre Magyarországon – meg persze az egész világon – az elmúlt két évtizedben. A gazdagok és szegények eltávolodása, a középrétegek vészes megfogyatkozása ma már olyan nagymértékű, hogy közvetlenül a demokrácia működését, sőt létét kérdőjelezi meg. Ha nem tudjuk rövid idő alatt betemetni a kialakult szakadékot, akkor egy-két évtized alatt a harmadik világban találjuk magunkat, egy olyan világban, ahol a mérhetetlenül gazdagok szűk csoportja fegyveresen zárkózik el az éhséglázadásokra kész nyomorgó tömegektől. És ez nem csupán azért baj, mert előre nem tudhatjuk, hogy mi, vagy fiaink a szegények között lesznek-e, hanem azért is, mert az ilyen országok fejlődésre képtelen, megrekedő, stagnáló társadalmak, amelyeket szegényeikkel és gazdagjaikkal együtt lassan felőrölnek a nyomorbetegségek, forradalmak, és az erősebb hatalmak, egészségesebb nemzetek.
A megoldást nyilván a középosztály megerősítése, a leszakadást gerjesztő folyamatok megállítása, a szegények reintegrációja, a rendkívüli vagyongyarapodások megfékezése körül találhatjuk meg.
Szükség van az adórendszer progresszív átalakítására, az elmúlt években felhalmozódott vagyonok eredetének vizsgálatára, szükség van a középosztály támogatására, lehetőségeik szélesítésére, szükség van egzisztenciális biztonságot garantáló rendszerek kialakítására és működtetésére, szükség van a társadalmi elosztó rendszerek megerősítésére és fenntartására, de nagyon nagy szükség van arra is hogy olyan struktúrákat hozzunk létre, ami a legszegényebbek számára teszi lehetővé a felemelkedést, vagy legalább a beilleszkedést a társadalom egészének vérkeringésébe.
És ez már át is vezet bennünket a harmadik, és talán legsúlyosabb válságterületre, a katasztrofális mértékű elszegényedés kérdéséhez. Nem csupán a társadalmi igazságosság szempontjából tűrhetetlen az, hogy jó hárommillió honfitársunk él a szegénységi küszöb alatt, de praktikus szempontok miatt is elfogadhatatlan. Ez a helyzet - az emberi erőforrással való mérhetetlen pazarlás mellett - ellehetetleníti a gazdaságot, a közbiztonságot, s végső soron a közös előbbrejutás, a nemzeti felemelkedés legnagyobb akadálya. Az, hogy a lakosság harmada semmilyen formában nem vesz részt a társadalom alkotó munkájában, hogy nem tud hozzáférni a legalapvetőbb közösségi szolgáltatásokhoz, hogy az isten háta mögött él akkor is, ha a főváros legbelsejében lakik, nem csupán anyagi, de kulturális kérdés is. A szegénység felszámolása sokkal nehezebb, mint előállítása. S mivel nehéz, sok esetben csakis erőszakos eszközökkel lehet eredményt elérni. Ez alatt persze nem valamiféle terror-szabályozás értendő, de az mindenképpen, hogy a szegények ne pusztán a támogatást élvezzék, hanem azt is felfogják, hogy az állam világos elvárásokat fogalmaz meg, és követel meg azoktól, akik ki akarnak emelkedni a nyomorból.
Ezért a segélyezési gyakorlat, a nyugdíjrendszer gyökeres átalakítása mellet új programokra, kezdeményezésekre van szükség. De legfőképpen arra van szükség, hogy a társadalom megerősödő közösségei - a családok, egyesületek, önkormányzatok, egyházak és egyéb civil szerveződések - számára olyan érdekeltségi rendszert teremtsünk, amelynek segítségével önérdekük miatt, s nem pusztán filantróp indulattól eltelve tudnak részt vállalni a szegénység, és a szegénység kultúrájának felszámolásában.
És ezzel a kör be is zárul.
Apropó kör. Mégiscsak a kerek-fenekű Mancit kellene felvennem…
