Igen tisztelt Árnyékkormány, tisztelt Miniszterelnök úr!Bár a sport kérdéseivel inkább csak közvetetten foglalkoztam az elmúlt években, úgy gondolom, hogy kapcsolataim és a témában szerzett tapasztalataim birtokában hasznos tagja tudok lenni a kormánynak.
A magyar sport kérdése olyannyira bonyolult és összetett, hogy nem is csoda, hogy az OTSH kimúltával a rendszerváltás óta regnáló kormányok egyike sem tudta igazándiból a sport témakörét szakmailag megnyugtatóan kezelni.
Ezért vagy súlytalan minisztériumok kezébe adták a kérdést Horváth Balázstól Deutsch Tamáson át egészen Gyurcsányig, vagy megpróbálták betuszakolni valamelyik minisztérium alrendszerébe. Mivel a magyar sport ügye rengeteg minisztériumot érint, ezért önálló tárca felállítását nem javasolnám.
A témát két szempontból érdemes megközelíteni. Külön kell választani az egészséges életmódra nevelés, tömegsport irányába tett kormányzati intézkedéseket, valamint az élsport állami támogatását.
Egészséges életmódra nevelés, tömegsportA magyar társadalom átlagéletkora kritikán aluli az Európai Unió viszonylatában. Ennek okai nem csak az egészségügyben, hanem a társadalom általános életmódjában is keresendők. Az alapvető problémát az jelenti, hogy az információs társadalom hatásai jelentősen gyengítették a sport legitimitását. Véget ért az a korszak, amikor iskola után a gyerekek tömegével focizni jártak a térre, hiszen már az általános iskola alsó osztályaiba járók is alig várják, hogy leülhessenek a pc, vagy a játékkonzol elé.
Ezt az állapotot megváltoztatni gyakorlatilag lehetetlen, ezért erre nem is tennék kísérletet. Az egészséges életmódra és a sport iránti elkötelezettségre nevelés kormányzati lehetőségeit kizárólag az iskolán keresztül látom megvalósíthatónak. Ehhez azonban meg kell vizsgálni a jelenlegi helyzetet. Az általános iskolákban a megszabott heti óraszám nem teszi lehetővé, hogy heti három testnevelés óránál többet betuszkoljanak a tantervbe. Egyszerűen nincs rá órakeret. Az
iskolán keresztüli egyéb sportolási lehetőség kizárólag tanítás után valósulhat meg. A jelenlegi gyakorlat azt mutatja, hogy a gazdagabb, (fővárosi, nagyvárosi) modern tornateremmel felszerelt iskolák számtalan sportágban biztosítanak sportolási lehetőséget különböző szakkörök keretében. A gyerekek beiratkozhatnak a focitól a cselgáncson keresztül a ritmikus sportgimnasztikáig szinte bármire. Csakhogy ezek a szakkörök nem ingyenesek, sőt, átlagban havi 5-6 ezer forintba kerülnek. Ez már önmagában is szegregációt okoz, hiszen a jómódú családok gyermekei élhetnek csak a lehetőséggel, a csóró gyerekek kvázi teljesen kiszorulnak ebből. A másik probléma, hogy ezeket a sportszakköröket jellemzően külsős cégek (edzők, tanárok) működtetik, akik bérleti díjat fizetnek az iskolának a tornaterem délutáni használatáért.
A sportszakköri tevékenységet teljesen feketén, a számlaadás kikerülésével végzik, magyarán a szülő fizet a sportszakkörért, a bevétel után a működtető egy kanyi adót nem fizet, az iskola pedig szintén adómentesen, papír nélkül szedi be a tornaterem bérleti díját. Ha ezt a feketén szerzett jövedelmet megfognánk, és a szereplőket belekényszerítenénk az adó megfizetésébe, akkor az állami pluszbevételekből támogathatóak lennének azok a gyerekek, akiknek szüleik nem képesek a sportszakkör díját előteremteni. Megvalósítható lenne továbbá az is, hogy az állami tulajdonban lévő iskolák lemondjanak a terembérleti díjról, így jelentősen csökkenhetne az egyes gyerekek után fizetendő sportszakköri díj. Ezt a rendszert azonban csak a pénzügyi, valamint az oktatási tárcával közösen lehet kidolgozni.
Ugyancsak súlyos probléma az úszásoktatás struktúrája Magyarországon. Néhány fővárosi vagy nagyvárosi iskolában ugyan átlagosan heti egy alkalommal elviszik uszodába a tanulókat, de az uszodák alacsony száma miatt a legtöbb iskolában csak bizonyos évfolyamok járnak úszni, a kisvárosokban, falvakban pedig még azok sem. Mivel nincs elég uszoda Magyarországon, ezért a gazdasági tárca segítségével közösen kell döntenünk arról, hogy a kistérségi iskoláknak közös uszodát építünk inkább, avagy ezt a pénzt helyi infrastrukturális fejlesztésekre (útépítés) költjük. A dilemma óriási, hiszen elméletben mindkettőre szükség van.
Néhány szó a tömegsportról. A magyarországi tömegsport működik is, meg nem is. Az, hogy minden évben egyszer a Cahllenge day keretében versengjenek az ország iskolái, hogy ki hány órát focizik egyhuzamban, vagy hány falu vesz részt az éjszakai futóversenyen, nagyon klassz dolog, de az év fennmaradó 364 napján az iskolai tömegsport gyakorlatilag nem létezik.
Természetesen vannak országos rendezvények, mint pl. a Balatonátúszás vagy a májusi futóversenyek, de ezek jellemzően magáncégek által szponzorált, többnyire nevezési díjhoz kötött események, amelyeken motiváció híján jóval kevesebben vesznek részt, mint az kívánatos lenne. Abban az esetben el tudnám képzelni az iskolák állami támogatását ezeken a rendezvényeken, ha a résztvevő diákok valamilyen plusz juttatást kapnának a sportteljesítményért.
Például aki általános iskolásként átússza a Balatont vagy lefutja a maratoni távot, élvezzen valamilyen előnyt a középiskolai felvételin. Mivel öt kilométert nem lehet edzés nélkül leúszni, mint ahogy 42 kilométert lefutni sem, ez ösztönzőleg hathat a rendszeres sporttevékenységre. Természetesen ez is csak az oktatási minisztérium egyetértésével valósítható meg.
KerékpárTöbb önkormányzatnál már tapasztalható az a jelenség, hogy a kerékpár használatára próbálják ösztönözni vagy szoktatni a lakosság jó részét. Ehhez természetesen sokkal több kerékpárútra van szükség. A cél elérésében a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a társadalom jelentős része magát a biciklit sem tudja beszerezni. (Itt természetesen nem a vidéki kocsmából lámpa nélkül hazafelé kerekező munkanélküliekre gondolok.)
Abban az esetben, hogy ha a nagyvárosokban, amikor csak tehetik, biciklivel közlekednének az emberek, a megtakarításból, a jelenlegi tömeközlekedési tarifák mellett, mintegy 3-4 hónap alatt meg lehetne venni a kerékpárt. Aki ezt a megoldást választaná, főleg nagycsaládosok esetében, kaphatna valamilyen formájú állami, önkormányzati támogatást a bérlet kiváltására. Beszállhatna az állam továbbá ingyenes, őrzött biciklitároló biztosításával vagy kedvezményes kerékpárbérlési lehetőséggel. (Az egyik budapesti kerületben már az is felmerült, hogy a kerület által megvásárolt kerékpárok ingyen elvihetők, majd használat után leadhatók. A jelenlegi magyar mentalitás miatt azonban ezt a lehetőséget még korainak érzem.)
Felemelném továbbá a nagyvárosok központi területeinek (belváros) autóval való megközelítésének tarifáját, kvázi jelentős összeget szednénk be azoktól, akik a belvároson autóval akarnak áthaladni. Az ebből befolyt összeget szintén a városi kerékpár-közlekedés fejlesztésére fordítanám. Összefoglalva: a kerékpár népszerűsítése és tömeges elterjedése csökkentené a tömegközlekedési járművek sűrűségét, csökkentené a belvárosi dugókat és jelentősen javítaná a légszennyezettségi mutatókat. A koncepció a közlekedési és a környezetvédelmi tárcával együtt dolgozható ki.
ÉlsportAz élsport Magyarországon gyakorlatilag két részből tevődik össze. Van a labdarúgás, valamint az összes többi sportág. A labdarúgás kérdéséhez nem egyszerű a kormányzatnak hozzányúlni, hiszen az MLSZ független szervezet, választott elnökkel, és elméletben a klubok befizetései tartják el. Ezért igazándiból csak javaslatot tennék a labdarúgó szövetség felé a magyar foci megújításához.
A magyarországi labdarúgó klubok véleményem szerint egy fillér állami támogatást se kapjanak, hanem szerezzenek szponzorokat, szurkolókat, befektetőket, és éljenek meg a piacról. Felmerül a kérdés persze, hogy egy ilyen kis országban szükség van-e ennyi labdarúgó klubra, illetve meg tud-e élni ennyi csapat a piacról. Véleményem szerint nem. Mivel a magyar labdarúgás mind klub, mind válogatott szinten haldoklik, ezért a foci jövőjét gyökeresen új alapokra kell helyezni.
A klubok az utánpótlás-nevelésre igényelhetnének állami támogatást. Utánpótlás-nevelés alatt arra gondolok, hogy a fiatal srácok normális körülmények között edzhessenek (öltöző, zuhanyzó, pálya, kapu, edző, labda biztosítása), és a klubok a kiemelkedő tehetségeket külföldi csapatoknak adnák el. Az így befolyó összegből az egyesület fenn tudná tartani magát, valamint a vidéki szegénysorban élő vagy roma származású gyerekek, amennyiben tehetségesek, kitörési lehetőséget kapnának a kilátástalan helyzetükből. Még azt is el tudnám képzelni, hogy a szociális és családügyi minisztériummal egyeztetve a kizárólag segélyből élő, roma családok a segély egy részét csak abban az esetben kapnák meg, ha gyerekeik rendszeresen megjelennének az edzésen. A külföldre eladott tehetséges légiósokból pedig össze lehetne állítani egy versenyképes magyar labdarúgó válogatottat. 
Ehhez kapcsolódik a magyarországi foci-eb pályázat többszörös sikertelensége is. Lássuk be, hogy Magyarország anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé egy ilyen sportesemény megrendezését, hiszen a lengyel-ukrán győztes eb-pályázat is csak a kihirdetés napján okozott örömöt az adott országokban, azóta már mindkét országban szembesültek a megrendezés szörnyű anyagi nehézségeivel. A magyarországi eb-pályázatokon csak azok jártak jól, akik több 10 milliós tételekért megírták őket, miközben már a benyújtás pillanatában tudtuk, hogy az egészből nem lesz semmi. Ugyanez a helyzet a budapesti olimpiai megrendezésével, amely egyrészt a jelenlegi gazdasági helyzetben szinte lehetetlen, másrészt pedig tudjuk jól, hogy ilyen kis országoknak nem szoktak nyári olimpiai rendezési jogot adni. (Két kivételt tudok mondani: Helsinki és Athén. 1952-ben azonban még nem volt ennyi pénz a sportban, 2004-ben pedig a görögök a történelmi gyökerek miatt kapták meg a rendezést.) Ennek ellenére jó kezdeményezésnek tartom a Budapesti Olimpiáért Mozgalmat (BOM), mert az olimpiai eszmét és a sport kérdéseit folyamatosan napirenden tartja.
Az olimpiával rá is térnék a labdarúgáson kívüli többi sportágra. Állítólag egy olimpián a részvétel a fontos, nem a győzelem. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, nem látom értelmét annak, hogy az olimpiai kvótát megszerző sportolók csak azért, hogy Magyarország is képviselve legyen a díjugratásban egy 56. helyezéssel, az államnak az utazás és a kint tartózkodás költségeit megérné kifizetni. Lehet, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de én csak azokat a sportolókat vinném ki az olimpiára, akik reálisan pontszerző hely közelébe kerülhetnek. Lássuk be, hogy a magyar embereket nem igazán hozza izgalomba egy triatlonista 26. helyezése, mert ők a vízilabda válogatott győzelméért szurkolnak. Azoknak az olimpikonoknak azonban, akik pontokért vagy érmekért versenyeznek, minden állami támogatást meg kell adni, amire szükség van. 
Elfogadhatatlan az, hogy az olimpiai bajnok sportlövő Igaly Diána nem tud normálisan edzeni, mint ahogy az is, hogy az éremesélyes országúti kerékpáros Bodrogi László tizedannyi támogatást sem kap a magyar államtól, mint külföldi versenytársai. A dolog azért szörnyű, mert az egyébként teljesen sikertelen labdarúgás jelen állapotában is sokkal több embert érdekel, mint a rendkívül sikeres kajak-kenu, vívás, vagy öttusa. Ezekre a sportágakra csak akkor figyelnek oda, ha éppen olimpia van. Mivel azonban az érmeket ők szállítják, nem pedig a focisták, ezért a magyar nemzeti öntudat erősítésének érdekében az államnak támogatnia kell őket.Fenti sorokat a kormány számára készült vitairatnak szánom, hiszen mint kitűnik, rengeteg minisztérium közös munkájával lehet csak a magyar sport jelenlegi helyzetén javítani.
morpho - sportért felelős államtitkár (Nem vagyok elég okos abban, hogy melyik minisztériumhoz lehetne ezt kapcsolni, hiszen a fenti dolgozatban jó néhány tárca neve felmerült.)
