Újra rettenetes esemény történt a keleti országrészben, a már megszokott koreográfia szerint: egy gyerek vigyázatlanul átfutott az úton, egy arra közlekedő gépkocsi véletlenül elütötte, a gyerek rokonsága pedig a kocsi vezetőjére támadt; lincselni akartak. (Most azonban az időben közbeavatkozó mentősöknek hála mind a gyerek, mind a sofőr megúszta élve.) A helyszín ezúttal Nyírkáta volt.

Nem szeretném újra elemzni azokat a szociokulturális körülményeket, amelyek a magyar falu társadalmában időzített bombaként ketyegve időről időre ilyen, ún. olaszliszaki típusú eseményekhez vezetnek, ezt korábban más esemény apropóján is és a liszkai tragédia kapcsán is megtettem már. A képet ma annyival rajzolnám árnyaltabbra, hogy jobban kidomborítanám a mindkét oldalon meglévő rasszista jellegű attitűdökre a többségi társadalom részéről (is!) csak ráerősítő széljobb szerepét -- hiszen tudjuk, hogy ez lett önlegitimáló retorikájuk egyik legfőbb eleme (lsd. pl.: itt), politizálásuk nagyrészt erre épül.

Meglátásom szerint Magyarországon még mindig nem vagyunk képesek eléggé megérteni ezeknek a jelenségeknek a lényegét, ha hagyjuk, hogy csupán az öncélú heccelődéről elhíresült rasszista portálok és a sajtó kovácsolta botrányok foglalkozzanak ezzekkel a perifériára szorult, nem ritkán agresszív emberekkel. Mert nekik csupán egy dologban van igazuk: a helyzet már régen megérett a cselekvésre!

Hazánkban nagyjából a rendszerváltással egyidőben (vagyis inkább korábban) megkezdődött a leszakadó térségek amerikai értelemben vett gettósodása. Kialakultak olyan települések, településrészek, ahol a felnövő generációknak egyszerűen nincs tapasztalatuk a munkáról, nem látják azt, hogy a szüleik, rokonaik reggelente dolgozni indulnának. Ezeken a területeken leginkább a cigányság él -- hiszen (a fentebb linkelt cikkekben említett okok miatt) általában az ők azok, akik vagy azért, mert alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek, vagy más okok miatt nem fogadnak szívesen egy munkahelyen sem (az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokan -- a családi segélyezés jelenlegi rendszere miatt -- ma már nem is akarnak dolgozni). Ezeken a telepeken a létfenntartás legfőbb forrásai az állam által folyósított ilyen-olyan segélyek és pótlékok valamint az alkalomszerűen elkövetett kisebb-nagyobb bűncselekményekből származó jövedelem. Ezt látják példaként a telepeken felnövő fiatalok, valamint azt, hogy a felelősségre vonás elől gyakorta menekedhetnek, ha összetartóan és agresszívan lépnek fel. A látszólagos eredményesség okán ilyen az érdekérvényesítési magatartásuk faluközösség felé, és valahol ebben a magatartásformában kell keressük a választ az olaszliszkai típusú jelenségekre is.

A helyzet tehát immanensen hordozza a tragédiákat és már régen túl is vagy azon a ponton, amikortól cselekedni kellene, hogy megmenthessük azt, ami még menthető. A magyar politikai osztály azonban úgy tűnik, hogy nem értette meg az idők szavát, a kisebbségi és esélyegyenlőségi politika az állam mostohagyermekének számít, kevés a tehetséges stratéga ahhoz, hogy irányt szabjanak a cselekvésnek, és e területen láthatólag még a politika taktikusai is hiányoznak. Úgy látom, nem készültünk fel eléggé a kapitalista átmenet efféle veszteségeire -- tartson bár ez a folyamat immáron húsz éve.