Segélyekről, rokkantnyugdíjakról, szociális támogatásokról ma már szinte mindennap szó kerül a blogvilágban és a médiában. Aki nem kapja, az megszüntetné, aki joggal kapja, védi, mint oroszlán a kölykét, aki jogtalanul kapja, lapul, mint canis merga a fűben. A legtöbbeknek az fáj, hogy rengetegen jutnak ilyen-olyan segélyhez, pedig jószerivel nem is rászorulók. Mindenek előtt leszögezném tehát, szerintem ilyen kategória nincs. Aki képes segélyért jelentkezni, az rászoruló, még akkor is, ha rászorultsága mentális jellegű. De ez nem annyira lényeges kérdés ahhoz képest, amit mondandó vagyok.
A munkáért segélyt elv, a monoki modell nem azért jó, mert igazságos, hanem egészen másért. Az igazsággal én nem vagyok tisztában… Talán nincs is… De azt tudom, hogy a munka hasznos az egyénnek. Semmi sem rombolja annyira a személyes önértékelést, a szocializáció elért fokát, mint az a tudat, hogy fölöslegesek vagyunk a közösségben. És azt is tudom, hogy a munka, akár a közmunka is, hasznos a társadalomnak. Semmi nem károsítja annyira a közösséget, mint az elfecsérelt emberi tőke, a kárba veszett munkaidő.
Új közmunkaprogramok
Új, országos közmunkaprogramra van szükség, mégpedig olyanra, amely valóban képes fölszívni a munkanélküliek hatalmas tömegét, amely valóban hasznos kezdeményezésekkel segíti hozzá az országot a közös előrejutáshoz.
Hozzuk létre a Közmunkaprogramok Országos Hálózatát! Hirdessenek az önkormányzati, kistérségi, megyei Közmunka Irodák olyan programokat, amelyek helyi, illetve lokális szinten valóban segítik az előbbrejutást. De komoly programokra gondolok ám, nem holmi ároktakarításra, szemétszedésre. Komoly programokra: öntözőcsatorna építésre, erdőtelepítésre, tájrendezésre.
És persze arra is gondolok, hogy a helyi Közmunka Irodát felkereshetnék a helyi vállalkozók, egyesületek, intézmények, hogy ilyen és olyan közmunkásokra van szükségük, ehhez vagy ahhoz az alkalmi munkához. A közmunkások pedig tisztes bért kapnak a gyümölcsszüretért, a szórólap kihordásért, vagy a sitt- lapátolásért. De ugyanakkor a Nemzeti Közmunka Iroda is hirdet komoly programokat. Olyan – főleg hosszú távon megtérülő, ezért a vállalkozások által nem preferált kezdeményezéseket – mint mondjuk az út vagy gátépítés, a műemlék rekonstrukció, vagy egyes infrastrukturális beruházások, csatornázás, közműalagút-építés és ezekhez hasonlók.
Ráadásul a Nemzeti Közmunka Iroda a közmunka hálózat ellátását is megszervezi. Létrehoz olyan – közmunkásokkal üzemeltetett – gyárakat, manufaktúrákat, amelyek a közmunkások számára állítanak elő ruhát, élelmet, szállást, s minden egyéb szükségletet, illetve a közmunkaprogramok megvalósításához állítanak elő alapanyagokat.
Segély feltételekkela azt mondjuk, csak munkáért adunk segélyt, akkor nem feltétlenül mondjuk azt is, hogy ez a munka csak valami piszkos, mások által megvetendő tevékenység lehet. Én azt hiszem, hogy a széleskörű közmunkaprogramokban szerepet kaphatnak azok is, akik értenek ehhez, ahhoz, csak egyszerűen nem találnak alkalmazást. A helyi, és országos programokban nem csupán a segédmunkásoknak van helye, de helye lehet a szakmunkásnak, sőt a mérnöknek is.
Ha azt mondjuk csak munkáért adunk segélyt, akkor még azt sem kell hozzátennünk, hogy ez a munka csak valami produktív tevékenység lehet. Én legalábbis munkának gondolom a tanulást, az átképzési programban való részvételt, mi több, azt is, ha valaki személyiségfejlesztő tréningre jelentkezik vagy éppen olyasmit tanul, hogy miképpen lehet egészségesebb ember, vagy jobb háziasszony, gondosabb apa. Éppen ezért a segélyezés feltétele nem feltétlenül a közmunka. De feltétele mindenképpen az, hogy aki segélyt, állami támogatást kér, az tanuljon, fejlődjön, legyen jobb emberré addig, amíg a közösség kenyerét eszi.
Legyen jobb emberré, hogy a maga fejlődésével hálálja meg a közösségnek a tőle kapott segítséget. És e szempontból mindegy, hogy a segélyezett tanulatlan cigány ember, aki most, a segély kedvéért fogja befejezni az általános iskolát, rokkantnyugdíjas, aki a támogatásért hajlandó kikezeltetni depresszióját, vagy nyolcvan éves öregasszony, aki majd csak most fog megtanulni pulóvert kötni az unokáinak. Mindegy, mert mindez a közösség javára válik egy napon.
Hogy is mondja Berzsenyi: Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
S bizony a lélek is, a szabadság is a tudással összefüggő valami.
Reintegráció
Az én Monokomon, az én közmunkaprogramomban hallatlanul nagy szerepet kapna az oktatás, a tanulás, a személyiségfejlesztés. 
Miért csak a gyermek iskoláztatása legyen a segély feltétele? Miért ne teremthetnénk meg a felnőttképzés országos hálózatát, miért ne adhatnánk esélyt a polgárainknak azzal, hogy közmunkásként önmagukat is fejlesszék?
Miért csak a gyermek iskoláztatása legyen a segély feltétele? Miért ne teremthetnénk meg a felnőttképzés országos hálózatát, miért ne adhatnánk esélyt a polgárainknak azzal, hogy közmunkásként önmagukat is fejlesszék? De mondok én ennél fantasztikusabbat is. Sajnos nem én találtam ki, hanem talán Fukuyamánál vagy más jövőkutatónál olvastam, a lehetőségiparról.
A lehetőségipar nem más, mint egy olyan személyre szabott program, vagy inkább programcsomag, amely abban segít az egyénnek, hogy megtalálja és kiaknázza a saját lehetőségeit. Olyasféle dolog ez, mint a pályaválasztási tanácsadás, csak annál sokkal szélesebb kitekintéssel, adatbázissal és támogatóerővel rendelkezik. Hozzásegíthet ahhoz, hogy megtaláld a neked való munkát, vagy vállalkozást, hogy beilleszkedj egy új közösségbe, hogy elvégezd azokat a képzéseket, amelyekre egy új életkezdéshez szükséged lehet.
Tőkével, lakáshitellel, diákhitellel támogat, miután részletes személyiségprofil alapján megtaláltátok életed értelmét, hozzásegít ahhoz, hogy a közösség hasznos és elégedett tagjává legyél.
Nem tudom, egyáltalán megvalósítható-e egy ilyen program. De talán nem annyira képtelenség, mint amilyennek látszik. Viszont akár megvalósítható, akár nem, enélkül gyakorlatilag lehetetlen felszámolni azt a szegénységet, amelynek fogja csaknem hárommillió polgártársunk. Mert én erősen hiszem, hogy ez a szegénység jórészt a fejekben van, s csak kevéssé a körülményekben.
Kifogyhatatlan feladatokokan azon keseregnek, azzal hárítják el a legsürgetőbb feladatokat, hogy azok kivitelezése hosszú távon fölösleges. Egy országos közmunkaprogram hálózat a kiépítése pénzpocsékolás, mert a gazdaság meglódulása úgyis felszívja majd a munkanélküliséget. Szerintem ez az érv éppen annyira hazug, mint amennyire erkölcstelen. Ez nem érv, hanem halogatás, nem a ,,hogyan oldjuk meg?”, hanem a ,,miért ne oldjuk meg?” kérdését feszegeti, s az semmi jóra nem vezet.
De az én Monokom amúgy is kifogyhatatlan feladatkészlettel rendelkezik. Olyan nincs, sőt teljesen elképzelhetetlen, hogy elegendő utat, közművet építettünk, elegendő fát telepítettünk, vagy elegendő tudást adtunk az embereknek. Feladatai az idők végezetéig lennének az én közunka- programomnak.
De vajon emberek is lennének-e, akik jelentkeznek rájuk? S én azt mondom, hogy igen. Lennének, bizony ugyanúgy, ahogyan feladatok.
És most ismét megdöbbentőt fogok mondani: ha már fölépült egy rendszer, ami komoly hasznot hoz az országnak, ami segít beilleszkedni ebbe a társadalomba, akkor a hazai segélyezettek számának csökkenésével más hasznát is vehetnénk ennek a rendszernek. Én bizony azt mondom, hogy külországokból is fogadhat jelentkezőket a közmunkaprogram. Feltéve persze, ha azok a jövevények akarnak itt letelepedni és dolgozni, akarnak ennek a társadalomnak a szabályai és elvárásai szerint élni, azaz magyarrá akarnak lenni.
Mert az én rendszeremnek legfontosabb tulajdonsága nem az, hogy munkához juttatja a rászorulókat, hanem az, hogy a társadalom integráns részévé teszi azokat, akik erre elszánják magukat. S e szempontból mindegy az, hogy honnan jött a jelentkező, a lényeg csak az, hogy hová akar eljutni. S, ha ő úgy gondolja, hogy kínai születése ellenére ő magyarrá akar lenni, hát miért is ne nyitnánk kaput neki.
Állam az állambangen, a rendszer valóban egyfajta falanszter. Sőt vegytiszta szocializmus. De lehet felőlem nemzeti szocializmus is, hiszen abban, hogy Németország kilábalt a gazdasági világválságból rendkívüli szerepe volt az ehhez hasonló közmunkaprogramoknak. Na de, az értékelés majd a hozzászólók dolga lesz, én itt inkább azt mondom el, hogy miért tartom szükségesnek a
falanszterszerűséget.
Egyfelől azért, mert ha a közmunkaprogramokat nem különítjük el szigorúan a reálgazdaságtól, akkor rendkívüli mértékben eltorzítják a gazdasági folyamatokat. Másfelől azért, mert a szegénység kultúrájából vagy inkább ellenkultúrájából nincs más kivezető út, mint a kényszer útja. Senki nem hagyta még el a maga bádogvárosát, csak azért, mert kedvet kapott hozzá. A nyomortelepek – a nyockertől a mexikói bódételepig – ezer szállal kötik magukhoz lakóikat. Ahhoz, hogy kiszabadítsuk onnan az embereket, nem elég a putrikat lerombolni, de a fejekben is szét kell szaggatni ezeket a köteleket. Ez pedig aligha sikerülhet csak a szelíd meggyőzés által.
