Megértem azokat, akik képesek két hónap összegyűjtött szabadság erejéig leköltözni a Tisza partjára. Manapság a ciánkoncentráció is kisebb.

szép írás :)

Azért lehet, hogy mégsem tározókat kéne építeni. Volt ahelyett jobb módszer. nol.hu/cikk/400037/
Már csak ezért is gondolom, mert tizenöt éve figyelem közelről, ahogy pusztul az egyetlen nagy, már megépült tározó (a Tisza-tó).
Ki kell szélesíteni az ártereket, el kell bonatni azt ártérre épített bungalókat, hobbikerteket és Jóska bácsi házát is, amelyet minden ötödik évben állami pénzből kell helyreállítani, mert elviszi a felét a víz.
De újabb duzzasztókat, betongátakat minek?
Döbbenetes életereje van Tiszának, az utóbbi évek árvizei után szinte berobbant halszaporulat, de még a kérész (tiszavirág) is érezhetően több. Mi magyarok viszont résen vagyunk, és nem hagyjuk ám: azokat a halakat kipusztítják mielőtt elérnék az ivarérett kort (ipari halászat - a Tiszán nehéz olyan szakaszt találni, ami nem lenne végivarsázva, és akor még hol a vilany, a rekesztőháló, a modern műanyag húzóhálók, amikkel az egész folyó kitakarítható szinte, aztán megy hal fillérekért a halsütőköz meg a piacra, ahol megrohad, mert a magyar nem eszik halat, de a halász megkeresheti egy tízéves Suzuki árát több ezer elpusztított állaton), jönnek az újabb vízépítő ötletek, vagy egyszerűen csak a vízügy (állam az állam, sőt: kommunista állam a kommunista államban) gondolja úgy, hogy elereszti a duzzasztót, amikor épp leívtak a pontyfélék, és hopp, sokmilliárd ikrát vet szárazra, ilyenek.
Olyan minimális erőfeszítés kéne ahhoz, hogy az egész csodálatosan működjön. De képtelenk vagyunk erre az erőfeszítésre nyilván. Arra is képtelenek vagyunk, hogy a holnapi százas reményében a ma ne lopjunk két forintot.

Én csak „gátőr” vagyok, így a véleményem nem feltétlenül mérvadó. Ha valódi gátőr lennék, lenne legalább középfokú vízügyi végzettségem. Amit Shi Manó leírt, abban is van igazság. Egy dolog rémlik, amikor a mérnökök azon vitatkoztak, hogy melyikük számításai szerint kell levágni a Tisza aktuális kanyarulatát, akkor a korabeli gátőr egy szót sem szólva elengedett egy csónakot, s az, pontosan ott ért partot, ahová a sodrás természetes ereje vitte, nyilván ez volt a legoptimálisabb megoldás a kanyarulat levágásához. Most, arra kellene egy gátőrt találnunk, hogy miként hozzuk helyre az egyébként jó szándékú, és félig-meddig bevált folyószabályozási túlzásokat. Abszolút laikusként arra hajlanék, hogy nincs egyetlen jó megoldás. Ugyanakkor végtelenül egyszerűnek gondolom a megfelelő válaszokat. Vannak települések, amelyeket az idők kezdetétől gáttal védtek a folyótól, ezeknél nincs más megoldás. Vannak olyan települések a folyó partján, amelyeknél lenne helye a víznek, csak éppen gáttal védjük a túloldali, vagy mellettük elterülő mélyebb részeket, egyébként teljesen értelmetlenül. Ezek a helyek lehetnének a visszaállított természetes tározók. Az egyéni védekezési módszerek ideje alighanem lejárt, tehát néhány árok kiásása-betemetése révén, 10-12 méteres rekordmagasságú vizekkel nem lehet mit kezdeni. Együtt kellene működnünk a Tisza vízgyűjtő területének országaival, és ahol lehet, vissza kellene telepíteni az erdőket, amelyek a hó olvadását is lassítják, illetve a víz egyszerre történő lezúdulását is. Erre a környező országokban kevés készséget látok, mert végtére is mi „úszunk az árral”. Nos akkor most mi van? Ha nem történik semmi, akkor jön a kötelező feladat, magasítani a gátakat, és azok között tartani a vizet. Nos, ez „csak” egyszer nem fog sikerülni, az évszázad, vagy évezred árvízénél, akkor pedig valóban be fogunk fürdeni. Az egyébként tökmindegy, hogy ilyenkor ott sétál-e az aktuális miniszterelnök PR gumicsizmában a gát tetején. Őt időben elrepítik, a gátőr, és a népek maradnak. Tanuljon meg mindenki úszni…

Tulajdonképpen az a probléma, hogy nem tettük fel a kérdést: mit is akarunk védeni az áradástól?

Merthogy eléggé sokminden van, aminek nem igazán árt az áradás, sőt netán jót is tesz neki.

Most ellenben mindent védünk. Holott - igaz a katonáknak van - van egy alapelv: aki mindent véd, az nem véd igazán semmit.

Az áradások valójában leginkább a lakott településekre veszélyesek. Így nyilvánvalónak (kellene) lennie, hogy csak a településeket védjük. Például körgátakkal, amelynek maradványai a mai napig sokfelé láthatóak az alföldön. Ezek csak a települést védenék, míg a Tisza - vagy akár bármely más folyó - szabadon hagyhatná el a medrét, önthetne el erre kijelölt területeket, majd folyhatna vissza az eredeti medrébe az árhullám levonulása után.

Ezt még természetesen meg lehetne fejelni a Shi Manó által hivatkozott cikkben leírt fok gazdálkodási rendszerrel.

És mi lesz az elzárt településekkel?
Az emberek évszázadokon keresztül sikeresen éltek olyan körülmények között, hogy időről-időre megszakadt a településük kapcsolata a környezetével. Ez egyszerűen csak egy logisztikai kérdés- A megoldás, hogy a veszélyeztett településeken ki kell építeni egy raktárazó kapacitást, amely biztosítaná a település zökkenőmentes életét az árvízzel súlytott időszakban is. Legfeljebb néhány egzotikus gyümölcsöt nem lehet majd kapni a tényleges árvízi időszakban.

Ez egy baromi jó gondolat. Istenem, de szeretnék egy körgátas településen lakni, vagy legalább ottrekedni. Gondoljatok bele, meglátogatjuk az utált nagynénit, nagyjából letudjuk a látogatás nagy részét, indulnánk, egy kis búcsúzás előtti sétára a faluban, amikor érkezik a „rémisztő” hír, hogy körülvette a falut a Tisza. Legkevesebb három hétig se ki – se be. Először égnek állna a hajam, egyrészt itt van a nagynéni, ki nem állhatom – három hétig összezárva vele? Brrr…aztán mégis mérlegre tenném a dolgaimat, s igyekeznék jól kijönni belőle. Bánatos hangon hívnám a főnökömet, hogy a következő hetekben nem számíthat rám – oldják meg valahogy pótolhatatlanságomat. Az asszony is velem rekedt – az utóbbi években soha ennyi időnk nem volt egymásra – van jó oldala is ennek. Írnék Nektek árvízi leveleket. Fotóznám a katonai rocsót, amelyik meghozza a kenyeret, meg a tejet. Azt kötve hiszem, hogy ötven éve csak ezt cipelik árvíz esetén a rohamcsónakok, mivel az árvizek többsége tavasztól – nyáron át – az ősz elérkeztéig, köszönt be, kell azon a qrva csónakon sörnek is lennie. Micsoda felelősség lenne homokzsákot pakolni, éjszakai figyelőszolgálatot ellátni, összerezzeni egy-egy erősebb hullámveréstől, suttogva nyugtatna az öreg gátőr, hogy semmi baj, csak a szél nagyon felénk hajtja a vizet, de mindjárt fordul – érzi, hogy ilyen helyzetekben miért kell suttogni, azt a fene se érti. Arról nem is beszélve, hogy rájönnék, a nagynéni egy tünemény, soha ennyi finom húslevest, töltött káposztát, paprikás csirkét nem ehettem szinte megállás nélkül. Egy körgátas árvíz – az bizony ünnep a javából. Jöhet…