Hunyd be a szemed, és képzeld el: nincs náci (és közértelmezésileg társított részei)... nincs kommunista (és közértelmezésileg társított részei)... csak értelmiségi van. Na de azok kik?
Írástudók! (jogászok, lelkészek, közgazdászok, köztisztviselők) - voltak egészen a népoktatásig. Onnantól muszáj volt olyan nyelvezetet kifejleszteniük, aminek a megtanulása külön szakmát igényel, külön szabályozást, külön testülettel, legitimálva öncélú létüket. Időjük és energiájuk egyre nagyobb része megy el a puszta önfenntartásra, különösen az utóbbi területen.
Tudósok! (tanárok, politikusok, újságírók) - voltak egészen az információ mai áramlásának szabadságáig és sebességéig. Most, hogy a források és a fogyasztók közé nem kell már magyarázó közeg, most egyre inkább elválik a tudós az értelmiségitől, vagyis az, aki csinálja és az, aki magyarázza. Elidegenedésüket ellensúlyozandó folyamatos önigazolást keresnek az írástudókkal karöltve.
Filozófusok! (és egyéb bölcsészek) - itt leszek ballib, de túlzottan nem érdekel: a bölcsészettudomány csöppet retrospektív. Ez a dolga. Történt valami, és elbölcselkedik rajta. Van, amikor olyan következtetésre jut, ami megállja a helyét, és a jelen helyzetet új megvilágításba helyezi a folyamat jobb megértése által, és van amikor nem. A gond szerintem még mindig nem ott van, hogy az időpreferencia változik, hanem egész egyszerűen ott, hogy az információáramlás sebessége és mennyisége a kialakult módszerekkel kezelhetetlen, vagyis egyre kevésbé állják meg a helyüket a következtetések, viszont ezzel fordított arányban egyre jobban ragaszkodnak hozzájuk, ugyanabba az életidegen csapdába esve, mint az írástudók.
Művészek! - szintén az információáramlás sebessége és mennyisége miatt, illetve egy-egy döntés számszerű és időbeli következményeinek a változása miatt világunk egyre több racionális döntést követel meg a túlélés érdekében. A művészet viszont nem racionális, hanem érzelmi terület, azokra az alapvető struktúrákra apellál, amikre racionalitásunk építkezik. Az a dolga, hogy fogjon egy teljesen hétköznapi tárgyat vagy helyzetet, és azt úgy mutassa be, ahogy én, a nem művész még nem láttam, és ezzel olyan láncreakciót indítson el, ami képes megváltoztatni a logikai folyamat lefolyását. A művészet tehát elementáris erővel bír a társadalomra nézve - ezért baljós minden korokban, amikor a művészet bármilyen politikai törekvés mellé áll.
Amikor Szécsi Magda, aki művész (bár nekem a naiv cigány festészet jobban bejön), ilyen eredendően irreális elképzelések alapján egy "népszerű" politikai vonulat (pozitív diszkrimináció, kategorizálással elért törvény előtti egyenlőtlenség az egyenlítősdi nevében, csökkentett elvárások a diszkriminált csoportokkal szemben) mellé áll "több száz művésszel" egyetemben, akkor úgy gondolom, hogy baj van.
Közben pedig lehetne így is:
Terjedő monoki és szerencsi példa "A szövetség nevében egy bizottság szedi majd össze az önkormányzatok javaslatait, valamint a szükséges szociális adatokat" – mondta Szepessy Zsolt. A polgármester állítja: minden a munkahelyteremtéssel kezdődik, mert anélkül nem lehet erősíteni a vidék megtartó erejét.
Ja, hogy ők nem értelmiségiek, meg nem körleveleznek, meg mozgalmárkodnak? Most mond. A csórikáim.
