Ezerkilencszáz-ötvenöt az azért a paranoia éve volt, mint ahogy az azt megelőző kurta harminc-negyven év és az utána következő harminc-negyven év is. Hidegháború, mccarthyzmus, Rákosi-korszak, Hruscsov, ÁVH és persze az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság.

Philip K. Dick meg ugye eleinte hajlamos volt paranoiára, aztán tényleg paranoid lett - jó példa erre, amikor Lem betiltását követelte, holott utóbbi a tengernyi amerikai fos mű-sci-fi közül pont Dicket emelte ki, mint értéket. Dick akkori feleségét is kikezdte az általános paranoia, FBI ügynökök érdeklődtek náluk, mit is keresett ekkor és ekkor itt és itt, és kit tudna bemószerolni az ott megjelentek közül, ha már.

Ezzel a motívummal indul a Figyel az ég (Eye int he sky), és aki esetleg csak idáig jut a könyvben, az sokat veszít - a kicsit ritmustalan, erőltetett kezdés példás ritmusban végigzavart regénytől szeretné elrettenteni a kedves olvasót.

Aki kicsit is ismeri Dick munkásságát, annak nem lesz rébusz, ha az Ubikot emlegetem, aki nem ismeri, vagy csak azt nem ismeri, az meg kapja lábait a nyakába, és vegye ki a legközelebbi könyvtárból, mert sokkal jobb A halál útvesztőjénél, pedig az se rossz azért. Nos, az Ubikkal fémjelzett vonulatnak az első komoly darabja a Figyel az ég: Dick egyik legjellegzetesebb témájának, a valóságoknak, a valóságok rendszerének. S persze itt találkozik a már említett Lem Solarisával, Édenével, messziről még Az úr hangjával is, de akár Dalí paranoia-kritikáját is iderángathatjuk, vagy Kaffkát és (ha már Dalí) a komplett szürrealista bagázst Magritte-tól Tanguy-n át Bellmerig, persze Max Ernst és De Chirico sem maradhat ki, sőt, ha akarjuk, Gulácsy is ebbe a körbe tartozik.

Valamiért a huszadik század s a paranoia összetartozik így, vagy úgy. Valamint a valóság és annak megkérdőjelezése is, de ez már egyenes folyománya a paranoiának, a relativitás-elméletnek, Schrödinger macskájának és persze Heisenberg határozatlansági marhaságainak. Furcsa, hogy mindezt a valósággal kapcsolatos bizonytalanságot írásban a legszebben két, szinte tökéletesen ellentétes figura tudta elénk vágni - a tudományok elkötelezett, realista híve Lem, és a hosszasan drogozó, a valóságban is paranoid Dick.

Ráadásul mindketten a szöveg ritmusában, illetve az időnként filmszerű ábrázolásban a legjobbak, a lehetőségekhez képest mindig tömören fogalmazva - értve ez alatt azt is, hogy  a látvány, amit nyújtanak is tömör. Dick természetesen jóval több és gyorsabb párbeszéddel dolgozik, de ez az eredményen sokat nem változtat: az olvasót az egy ponton a semmiből kikanyarodó szöveg- és gondolatritmus rántja maga után; az igazi Dick könyv nagyjából a negyven-ötvenedik oldaltól letehetetlen.

Nem túl extra lenne az alaptörténet, már ha ez a nem túl extra alaptörténet rajta kívül bárkinek is eszébe jutott volna így, és képes is lett volna megírni így. Néhány ember egy roppantul érdektelen izébigyó (protonsugár-deflektor; most jobb?) kísérlet folytán valóságok közti állapotba kerül, melyben mindig az egyik szereplő diktálja a törvényeket, és amíg azt abban az adott, tőle függő valóságban nem irtják le valahogy, a többiek így-vagy úgy kötelesek betartani az általa uralt valóságot. Az első jóisten  világában a hit a vezérlőelv, persze szigorú követelményekkel, geocentrikus világkép, középkori erkölcsök, autót imával javítanak, a csokiautomata üres, mégis ad csokit, ami tényleg a semmiből bukkan elő, egy titokzatos második Bábi bukkan fel mindenütt (futás könyvtárba megint!), és a fekete bőrű szereplő csoszog, mert Arthur Silvester szerint minden fekete csoszog, és ha úgy hozza a sors, tévéből előlibbenő angyalokkal kell harcolnia az emberfiának.

Érdekesen hangzik, mi? És az, hogy a következő valóságban Pritchet anyu eltöröl mindent, ami rossz, egészen addig, amíg maga is belehal abba, hogy megszünteti a sok káros gázt, amiből a légkör áll? Csak azért, hogy hőseink átkerüljenek az erre váró Miss Reiss birodalmába, aki kis híján feleteti társait egy csinos házzal?

Mindehhez Dick kiváló ösztönnel adja a ritmust, az egyes színek exponenciálisan rövidülnek, egyre hamarabb kiverekszik magukat ezekből a szereplők, ugyanakkor egyre sötétebbek, aztán még utoljára egy hosszabb rémálom jön - majd valamiféle happy-endbe fut az egész, holott az megint nem az a valóság, ami szerintünk az.

Nem hibátlan, de nincs mese, kötelező olvasmány.