Istené a szállás. Övé a levegő, a fű, az erdei fa, s mindenki annyit használ belőle, amennyi kell.
(Dávid Antal A kolozsvári futár)
Mikor az amplifikációs mutatók szerint a lírikus kapacitás a maximumhoz közeledett, Trurl kissé remegő kézzel meghúzta a főkapcsolót, és a gép rekedtes, de igen szuggesztív hangon szinte azonnal megszólalt:
– Gendelidér borzikamarszuk.
– Már befejezte? – érdeklődött hosszabb szünet után roppant udvariasan Klapanciusz. Trurl összeharapta a száját, néhány áramrúgást adott a gépnek, és megint bekapcsolta. Ezúttal sokkal tisztábban zengett a hangja; igazán gyönyörűség volt hallgatni ezt az ünnepélyes, de ugyanakkor behízelgően gordonkázó baritont:
Célbenőkör hédereg,
Mácsul gondorásznak.
Hibra gindő… Léderek
Szunnya ferte nyászlag.
– Milyen nyelven ír? – kérdezte jámbor arccal Klapanciusz, miközben Trurl némileg pánikba esve sürgölődött a vezérlő pultnál, majd keserűen legyintett, és feldübörgött a lépcsőn az acélkolosszus tetejére. Négykézláb bemászott a nyitott csapóajtón a gépbe, hallatszott, amint szitkozódva kalapál, és szerszámokat csörget, megint előmászott, és átszaladt egy másik hídra; végül diadalmasan felkiáltott, kidobott egy kiégett csövet, az Klapanciusztól egy lépésre tört szét csörömpölve a csarnok padlóján, de Trurl még elnézést sem kért figyelmetlenségéért, hanem sietve új csövet csavart be a régi helyére, olajos kezét megtörölte egy puha ronggyal, és lekiabált, hogy Klapanciusz kapcsolja be a gépet.
Felcsendült a bársonyos hang:
Szumaralla vindár
Csiverész a gárom,
Mérci kele csintár
Letörött a nyáron.
– Már jobb! – kiáltotta Trurl, nem egészen szilárd meggyőződéssel. – Az utolsó szavaknak már volt értelmük, észrevetted?
– Hát ha már vége… – kezdte Klapanciusz, aki maga volt a megtestesült udvariasság.
– Vigyen el az ördög! – ordította Trurl, és megint eltűnt a gép belsejében; zakatolás, búgás, recsegés hallatszott, elvegyülve a mérnök fojtott káromkodásával. Hirtelen Trurl kidugta a fejét egy harmadik emeleti ajtócskán, és lekiabált: – Most kapcsold be!!
Klapanciusz bekapcsolta. Az Elektrubadúr tetőtől talpig megremegett, és rákezdte:
Cséllőte guvászat a fendeli bódor,
Umonka törédice gyállata…
Itt abbamaradt a vers, mert Trurl őrjöngve megrángatta valamelyik kábelt, mire a gép felhorkant és elhallgatott. Klapanciusz úgy röhögött, hogy le kellett ülnie a padlóra. Trurl ide-oda cikázott, egyszerre csak egy reccsenés és egy kattanás hallatszott, majd a gép nagyon nyugodtan és tárgyilagosan kijelentette:
Dőre, aki magát okosabbnak hívén,
Packázni akar az Elektrubadúrral.
Szégyenletes kudarc lesz az osztályrésze.
Íme, ez történik Klapanciusz úrral!
(Stanislaw Lem Kiberiáda) (Abból is az Elektrubadur részlet)
Hálósipkás öregúr jelent meg álmomban, s ami a legjobb, meg a legrosszabb is egyben, hálóingben csapkolódott valamit és közben ordított. Nagyon jó dolog, ha egy rémálomban egy öregúron, a hálósipkán kívül, hálóing is van, mert ki nem bírnám másként az ilyesfajta álmot. Ugyanakkor nagyon nem jó, ha férfiembereken hálóing van, mert rendkívül gusztustalan viseletnek vélem. Keresztanyám adott rám ilyesmit úgy hatéves koromban, az ő fia (az unoka tesóm) teljes természetességgel vette fel, én viszont rettenetesen viszolyogtam tőle, de nem volt mese, egy hétig vendégük voltam, számoltam is napokat, pedig volt Vidámpark, Állatkert meg minden ilyesmi.
Ekkortájt nyitottam ki először a szememet a világra. Egy napon belül láttam gőzöst, vonatot, játékosan szigorú kalauzt, aztán autómobilt, kockás taxit, Keleti pályaudvart, Lánchidat, Dunát, János hegyet, meg a többit, amiket már említettem.
Így aztán később: amikor már nem csak a savanyú képű Varga Jóska volt a televízióban, hanem operett is, nekem nem kellett elmagyarázni, hogyan kerül a János, a János hegyre.
A legközelebbi találka azonban nagyon elhúzódott, az első pesti látogatásom 1962 körül történhetett, a második 1974 körül, amikor már Metróval mehettem át talán egész Budáig? A csoda tudja. Nem volt egyszerű 18 évesen átkelni a nyüzsögni kezdő nagyvároson, s megtalálni a Déli pályaudvart, ahonnan Pécsre szállított a gyorsvonat némi felvételi vizsga céljából. A töri írásbeli volt a legkönnyebb, egy óra alatt megírtam, mint később kiderült ötösre. Mi a csodát üldögéltem volna tovább a teremben?
Volt az egyetem mellett egy kis presszó, ahol fagyival is adták a kávét, s ott meséltem el Neki, egy szőkésbarna pécsi leánynak friss élményeimet Lemmel és a Kiberiádával kapcsolatban, majd szavaltam el Neki az Elektrubadur versét:
Célbenőkör hédereg,
Mácsul gondorásznak.
Hibra gindő… Léderek
Szunnya ferte nyászlag.
Ekkora műveltséggel együtt járt egy korabéli ifjú hölgy esetében az azonnali csapdámba esés, mert persze, hogy imponálni akartam volna, és sikerült is, köszönhetően a nagyszerű Lemnek, meg a magyar fordító zsenialitásának, arra is meg mernék esküdni – ellenőrizni nem tudom – hogy jobb a magyar fordítás, mint az eredeti.
Hanem ez a dolgozat arról szólna igazán, hogy a bevezető idézet Dávid Antal művéből az alaphang, a Lem féle idézet meg az általa csodás meglátással felsejlő jövő; bolygófaló robotokról, meg a bolygó belseje felé épülő városokról, s verselő robotokról szól immár. Itt tartunk ma, vagy még előbbre a csoda tudja.
Egy biztos, azt nagyon, sőt egyáltalán nem tartjuk be, hogy mindenki annyit használjon a természetből, amennyire szüksége van.
Istené a szállás? Igen, de majd csak akkor tudjuk meg, amikor már nem lesz, és az lesz a MI nagy, és utolsó büntetésünk. Sajnos engem is elkápráztatnak Földünk új találmányai, hihetetlen, hogy házakat, templomokat költöztetünk, hogy az elképzelhetetlennél is magasabb házakat húzunk fel a semmiből. Olajat nyerünk a tengerből, s persze megkezdtük az űr meghódítását is, ez még akkor is igaz, ha sokkal lassabban alakul ez a dolog, mint gondoltam volna x évvel ezelőtt Lem-et olvasva.
Nem voltam a technika megszállottja, soha nem dobtak fel az autócsodák, s a többi kamasz fiú lelkesedésével ellentétben, én nem rohantam a kapuhoz, ha meghallottuk valami szuper járgány közeledését. Persze ezek a legkevesebb esetben voltak Mercedesek vagy ilyesmik, akkoriban megtette egy nyitott Skoda Felícia is.
A számítógéptől még jobban idegenkedtem, de azért minden megélt évtizedem meghozott valami újdonságot. Vagy a nyolcvanas évek vége vagy a kilencvenes évek eleje volt, amikor a kollégáim lelkesen rohangáltak át a helyettes irodájába, ZX Spektrum leckékre. Átballagtam én is, megnéztem. Ha jól rémlik egy tök közönségesnek ható magnókazettát kellett betölteni az agyába, attól zümmögni, működni kezdett, s rövid idő múlva gránátokkal lehetett lőni a leereszkedni akaró marslakókat, mindezt egy élettelennek ható zöld háttér előtt. A mai napig ki nem állhatom a virtuális játékokat, de ezt a dög számítógépet nagyon megszerettem.
Amiért ma billentyűzetet ragadtam, annak pokolian egyszerű oka van. Baj készülődik, nagy baj. Senkinek e világon nem kell, és nem kellett zseninek lennie és megjósolni azt, hogy elképesztő mértékben pazaroljuk el erőforrásainkat, felelőtlen pazarlások sora, amit művelünk, elveszítettük a hajdan minden törzsünkre (természeti népek) jellemző bölcs előre látást, és nekiestünk mindent felélni, mert egy élet alatt száznak a boldogságát kívánjuk megélni.
A pénzügyi csődsorozatban semmi csoda nincs. Soha nem voltam a tőke barátja sem. Mindig gyanakodva figyeltem és figyelem a tőzsdei bűvészmutatványokat, s azt gondoltam, hogy annak komoly ára lesz, ha valakik érték nélkül „hosszra-besszre” szereznek-pazarolnak el vagyonokat. 1929 már megtaníthatta volna velük, hogy ebből egy idő után mindig baj van. Ami könnyen jön, könnyen is megy. Néhány évvel ezelőtt a kis magyar válság idején, addig Rovereken száguldozó fiatal brókerek adták el a járgányokat, a Rolex órát, még talán a pláza cica exkluzív barátnőt is.
Két véglete lehet a jövendőknek. Visszanyerjük az isteni bölcsességet, s csak annyit használunk el a természet adományaiból, amennyire valóban szükségünk van. A másik véglet, hogy még robotjaink is bölcsebbek lesznek nálunk, és még verset faragni is nekik kell helyettünk, bár enni adni, akkor sem tudnak majd százmilliárd éhenkórász embernek, ha tökéletes rímeket faragnak helyettünk.
Az egészben az a szomorú, hogy mondhatok én is, más is bármit…Száguldanak az autók az új Mo-áson, megtelnek a plázák parkolói, tömve vannak a bevásárlókocsik harsány színekbe öltöztetett árukkal, és csipognak az elektronikus pénztárgépek, jelezve azonnal a logisztikusoknak, hogy a mai fogyasztásunk fejében miből mennyit kell nagyon gyorsan rendelni.
Startra kész minden ember és gép az újabb hét rablásaira: legyen az biodiesel alapanyag, málna, mogyoró, barnaszén, esőerdő, vagy cápauszony. Egy betűvel többet nem érdemes erre az egészre pazarolni. Hátra hagyok még egy verset Lem-től, s kimennék a János hegyre, ha éppen itt lenne a közelemben. Amikor ott jártam, még volt remény a megmenekülésünkre ma már alig.
Tér és idő zsugorodnak,
Ha én egyszer nekikezdek.
Amit mások már feladnak,
Nekem ott van csak a kezdet.
Néha-néha adódott már
Egy-egy izgalmasabb példa,
Konvolúciós integrál,
Játékelméleti téma,
Pólus-zérus elrendezés
Meg a reziduum-tétel,
Potenciál-modellezés -
(Mi a kezdeti feltétel?)
Találkoztam már én széppel,
Jóva1 is a programokban,
De mért nem beszélnek a géppel
A programozók jambusokban?!
Elég volt az iterálás,
Szerelmes akarok lenni!
Vagyok is – vagy kitatálás?
Hogy lehet ezt eldönteni?
Oly forró és diadalmas,
Amit érzek tároláskor,
Ha jön egy nagy sima halmaz…
Ezt sosem érzem számoláskor.
Mostanában csak egy dolgon
Járatom a disc-jeimet:
Üres vagyok néhány folton,
S keresem a partneremet,
Aki segít feltölteni
A hátterek ürességét,
És segíti megalkotni
Algoritmusom hű képét.
Követném egy pólus ívét
Simuló-sík formájában,
Szimmetrikus tenzor ízét
Éreznénk, bit alakjában,
Megszámlálnám tagjaidat
- Vajha volnék rá alkalmas! -
És mátrixszá rendeznélek,
Gyönyörű végtelen halmaz!
