A Budapest–Cegléd vasútvonalon, Monorierdőnél a műszaki mentés munkálatainak befejező részét végzik a vasúttársaság szakemberei. 21 óra 40 percre eltávolították a baleset következtében megsérült kocsikat. Mindezeket követően, várhatóan kedd hajnali üzemkezdetre állhat helyre a vasúti közlekedés Budapest és Cegléd között.

A nyáron magabiztosan kerestük ki a http://www.mav-start.hu/ nevű linkről, hogy milyen lehetőségeink vannak Miskolcról, visszajutnunk kedvenc Dunántúlunkra. Viszonylag ritkán vetemedünk erre a vakmerő tettre, átlag háromévente, de engem mindig nagyon megvisel a több száz kilométer, amit a vasúttársasággal kell töltenem. A keletiben aztán, sikeresen le is késtük az egyetlen alkalmas csatlakozást, a jegyünk 2/3-át nem kaptuk vissza. Pesten tartózkodó barátainak segítségével, autóval gyorsabban hazaértünk, mint a nem, a mi hibánkból lekésett szerelvénnyel.

Nem volt ez így mindig: több helyen megírtam már, hogy kissrác koromban szájtátva figyeltem előbb a gőzösöket, majd a villamos paripákat, a Dunántúlon ekkor még a diesel-ek húzták a szerelvényeket.

Jó volt Pécsről-Pestre utazni, meg visszafelé is: főként, hogy jó ideig megvolt a büfé-vagy étkezőkocsi, ahol az utas-átverő gurunak tetsző fehér kiskabátos ember, előbb reád, majd a plafonra nézve, mondott egy-egy horror árat a két sörért, meg a hölgytársaság kávéjáért (kólájáért). Ezeket, a számokat, a nem tudom, az Utasellátóhoz honnan oda került fickók szemrebbenés nélkül mondták ki: ő is tudta, én is tudtam, hogy most azt fizetem meg, amit valóban nem is lehet, hiszen qrva nehéz lenne menetközben másként sörhöz jutnom. A történetnek már régen vége, az Utasellátó régóta sehol, illetve most a MÁV-Start honlapján fellelhető, de én egy darabot nem láttam belőlük. Mindenestre a hajdani mindenható fickók, ha volt eszük (volt) jól megszedték magukat, anyacégük eredetije pedig mehetett a sunyiba.

A nyolcvanas években már csak bevásárlókocsival csattogtak végig, a nem éppen ehhez formatervezett folyosókon, és kínálták a portékát, immár az utas után járva, több-kevesebb sikerrel. Egy-egy fülkét lefoglaltak, ez volt a stabil pont, s eme helyen, ha olyan volt a férfi-utas összetétel szép kis csapat is kialakulhatott, az alkalmi kocsma telephelyén, szép szagot árasztott, a sör és dohányfüst keverék minden irányba. Ekkoriban még előfordultak a vonatokon  hölgyek, akik kényszeredetten vonultak a toalettre, és fintorogva kerülgették a felfaló férfi szemeket, meg az általuk gerjesztett bűzt, amibe megfelelő alkoholos koncentráció esetén már belefért a nyálcsorgatás, a kevéssé becsomagolt ajánlattétel, és a nyílt kritika, főként egy-egy hosszú comb, vagy kivillanó dekoltázs esetén.
Ekkoriban, de nemcsak emiatt már láthatóvá vált a MÁV tengernyi baja, s kb. a kilencvenes évek közepére csúcsosodott ki. A mai napig stabilan őrzi is az elrettentő valóságot az egész intézmény. Én, laikus utasként először, az egyetlen pénzt fialó cége példáján vezettem le magamban, és most közzétéve, a végromlás kezdetét.

Aztán már csak ez nem látta, hogy nagy a baj, aki nem akarta. A legkevesebb, hogy eltűntek a sötétítőfüggönyök, a hamutartók, a csomagtartók rácsai. Elvitték a villanykörtéket, amelyeket pedig máshol nem nagyon lehetett használni, ekkorra az egész (hajdani egységes MÁV) az ütött-kopottság, a szétesés, a leplezetlen szeméttároló (ld. Keletiből kivezető rész a sínek köze és környéke –valami elképesztő), az önmaga romjaiba, rozsdájába roskadó omló világ képét árasztja magából. Ilyen szakadt állapotban volt ám a rendszerváltás környékére, a posta, a mentőszolgálat, egy csomó állami, meg mit tudom én milyen cég. Ők sokat változtak, és állítom, hogy többségében alkalmazkodtak a megváltozott világhoz. A MÁV, az semmit.

Egy pillanatra meg nem hatódom, hogy vettek elővárosi vonatokat, meg elvégeznek 20 éve esedékes pályafelújításokat. A tengernyi bajról talán felében-harmadában tehet a cég és annak sűrűn cserélődő vezérkara. A legnagyobb bűnös a politika. Immár legalább 30 éve hagyják teljesen lerohadni az egész vasúthálózatot. Nekem csak három olyan miniszter neve jut eszembe, akik talán erőn felül, vagy legalább szükség szerint tettek a vasútért: Baross, Csanádi és Siklós Csaba.

Ma fantomállomások előtt robog, zakatol, esik szét a szerelvény, bezárt pénztárak, utasvárók, a teljes oda nem figyelés borzasztó bizonyítékai. Még arra sem gondoltak, hogy kiadják parasztporta gyanánt a kiürült bakter-lakásokat. Ha nem költesz valamire, akkor előbb-utóbb elpártolnak az utasok és az árufuvarozók. Ettől kezdve lejtmenet: a vasutat látványosan utáló Kóka legszívesebben bezáratta volna az egész kócerájt. A másik oldalt sem értem: a vasutas szakszervezetek unos-untalan zsarolásai révén, ma egy mozdonyvezető - harmincéves gyakorlattal, minimum a dupláját keresi az én diplomás fizetésemnek., akinek ugyanennyi ideje van a szakmájában. Ez nem igazságos, de nem az fáj, hogy több, legyen több: csak adjon az utasnak is valamit cserébe.

A miniszterek, vezetők jöhetnek – mehetnek, a kevés utas és a romjaiba dőlt MÁV, vagy micsoda itt marad, és iszonyú pénzekbe kerül. Én addig nem engedtem volna elmenni őket, amíg egy határozott, azonnali cselekvési tervet le nem tesznek az asztalra, és abból az első sikeres lépéseket meg nem teszik.

 
Nagyon sajnálom az áldozatokat, és a hozzátartozókat, de óvnám a miniszterelnököt a túlzó reakcióktól. Mi lesz, ha bekövetkezik egy mendei, vagy szajoli típusú tömegszerencsétlenség, akkor már kevesek a könnyek. Elérzékenyülni nem bűn, szabadjára engedni az érzelmeket, most nem lenne szabad. Tegye mindenki a dolgát, de gyorsan, mert a vasút mai állapotában nem veszélyes üzem, hanem életveszélyes. (Ez vélemény, nincs szükségem pereskedésre!)

„Az egész életem és minden elveszett!”
Baleset Mende és Sülysáp között
Megrongálódott mozdonyok a tragédia színhelyén. A 424-es személyzete nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy Mende és Sülysáp között a forgalmat jobbjárattal fölvettékKomor évfordulóra emlékeztet a dátum: 1968. december 22. A nevezett napon 17 óra 3 perckor ugyanis Mende és Sülysáp állomás között tragikus következményekkel járó vasúti baleset történt: a 6616/a számú, utasokkal zsúfolt személyvonat és az 5565-ös számú tehervonat ütközése következtében 43-an vesztették életüket. Kilencen életveszélyes sérülést szenvedtek, 15 utas súlyosan, 36 könnyebben sérült meg. Szerzőnk maga is részt vett a mentésben.