Elolvastam egy cikket az Élet és Irodalomban. A szerzője Szentpéteri Nagy Richárd, a címe pedig ez: A köztársaság szíve1. Az írás az egyre mérgesedő szlovák-magyar viszony és a 2005. évi december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazás évfordulója kapcsán szól az Alkotmányról, pontosabban csak a 6. § (3) bekezdéséről:
A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.
Egy darabon idézném az írás részleteit (remélve, hogy a lényeget sikerül kiemelnem), aztán a jogszemléletével vitatkozva állítom vele szembe a saját véleményemet. Fontosnak tartom azonban kijelenteni, hogy nem a szöveg érdemével van bajom, csupán a jogszemlélettel.
[...]
Az állam ugyanis, mint tudjuk, az emberiség érdekes és hasznos találmánya. Legelterjedtebb értelmezése a közhatalommal teszi egyenlővé, aminthogy az állam volna az erőszak egyedüli legitim gyakorlója. [...] Egy államnak nincsenek érzései. Vannak intézményei, van jogrendszere, lehet alkotmánya, lehetnek ellenségei, sőt még céljai is lehetnek, de érezni nem képes. Amiképpen lehetetlen, hogy egy embernek ne legyenek érzései, éppúgy lehetelen az, hogy egy államnek legyenek.
Márpedig a hatályos alkotmány szerint a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért. Mivel ilyesmit egy állam nem érezhet, az alkotmányt nem vehetjük komolyan.
Ez azonban elég nagy baj az alkotmányos jogállamra nézve.
Ha az alkotmányt nem vehetjük komolyan, akkor az alkotmány bizony nem sokat ér.
[...]
Pontatlan megfogalmazásaikkal és a deklaratív, semmitmondó vagy egyenesen értelmetlen bekezdések megalkotásával a demokratikus rendszer alapító atyái ilyenformán meglehetős felelősséget "érezhetnek" az alaptörvény mai állapotáért. Ez olyan felelősségérzet, amelyből szintén nem származik semmi jó és semmi rossz, de legalább -- remélhetőleg -- érezhető.
Márpedig hiába szépítjük a dolgot, a helyzet lényegében az, hogy rendszerváltó alkotmányunk egykori alkotói finoman szólva nemigen "érezték át" az alkotmány rendeltetését. Alkotmánymódosításra mindig kész parlamenti képviselőink ugyancsak mindig híjával voltak ennek az átérzésnek. Az alkotmánynak nem az a rendeltetése, hogy szép dolgokat mondjon rosszul, hanem az, hogy kötelező dolgokat mondjon értelmesen. Az alkotmány -- ünnepélyessége ellenére -- nem a társadalmi együttélés legnemesebb szabályait tartalmazó deklaratív üzenet a társadalomnak, hanem az államot kötelező (normatív) jogszabály, vagyis a törvények törvénye.
Nos, az idézett részben a szerző mintha olyan ingoványos talajra tévedne, amilyenen joggal dolgozó ember úgy nagyjából a II. világháború befejezte óta nem állhat. (Kivéve talán Sólyom Lászlót, de kap ő eleget ezért -- így én csupán e szemlélet tarthatatlanságára akarom kihegyezni a mondanivalómat, nem az ő froclizására. Bár az is megérne egy misét!)
Szentpéteri Nagy azt mondja (miként a közjogi méltóságok kinevezésének jogszokásszerű egyeztetését megtagadó köztársasági elnök is), hogy csak arra a jogra, csak arra a törvényre lehet hivatkozni, ami le van írva, amit egyszer az Országgyűlés elfogadott, vagy mire egyszer valaki odaütötte a nagypecsétet -- ezzel a formális aktussal kijelentve, hogy mostantól ez a jog, ez a törvény; minden ami ide
le van írva, az így legyen. Ez eddig ugye nem más, mint a Kelsen-féle
joglépcső elmélet: minden jogszabályt le kell tudni vezetni egy magasabb szintű jogszabályból, amellyel az alacsonyabb szintű nem ellenkezhet. Végső soron pedig ott az alkotmány, amelynek az állam és területén minden jogforrásként szolgáló dokumentum (kormányrendelettől a magánjogi szerződésen át egészen a buszjegyig) tulajdonképpeni alkalmazása, minden szabály erre utal vissza, minden jogi jellegű aktus, szabály, magatartásminta vagy dokumentum tekinthető gyakorlati vetületének
2.
Jó is volna ez így egy tökéletes világban, ahol a jogászatnak hívott társadalmi mérnökösködés3 eredményeképpen szikrázóan tökéletes törvényművek születnének slamposan összeeszkábált jogszabályok helyett, amiket aztán sokszor a joggyakorlat tölt csak meg megfelelő tartalommal. Törvényhozó testületünk ugyanis nem remekjogászokból áll, hanem többnyire olyan emberekből, akik politizálnak, ennek kapcsán hatalomvágyuk, érdekeik és mások érdekei vezérlik őket a jog megalkotásakor4.
Ráadásul képzeljük csak el azt a helyzetet, hogy mi van akkor, ha ezek a derék, a törvényhozás munkájának lázában lassan-lassan megbuggyanó emberek egyszer csak úgy döntenek, hogy (mivel bizony mind nagyon utálják a
pirézeket, meg az
aztékokat is) mostantól azték és piréz az MK területén meg ne éljen! Amelyik meg mégis, azt ott helyben húzzák fel egy villanypóznára, hadd kapálódzon! No persze ehhez kellene még előbb egy alkotmánymódosítás is, de ha nagy a konszenzus, akkor bizony gyorsan lehetne...
És most kapaszkodjon meg a nyájas olvasó ott a képernyő előtt, mert erős dolgok következnek! Volt már, hogy
hasonló törvényt fogadott el a magyar törvényhozás -- és a jogpozitivista szemlélet talaján álló jogászság ugyanúgy tehetetlen volt vele szemben idehaza, mint ahogyan a szövetséges Németországban és Európában máshol is. A tiszta jogpozitivizmus ugyanis semmi egyebet nem vesz (nem vehet) fel szempontjai közé, mint azt, hogy a törvény ellenkezik-e magasabb rendű jogszabályokkal. Ugye, hogy milyen kevés ez!
Volt azonban egy (német) pacák az egyetemes jogfilozófiában. Úgy hívták, hogy
Gustav Radbruch. E
neokantiánus jogfilozófus nem kevesebbet mondott, mint hogy -- hiszitek vagy sem -- a jog sem magyarázható és vezethető le egyedül önmagából.
Mert nem arra van, hogy önmagában legyen szép, mint a matematika, hanem arra, hogy a társadalmi együttélés során felmerülő vitás kérdéseket megnyugtatóan rendezze. Sőt: alapvetően hibás elgondolás, hogy a jogalkotáson az erkölcsiséget és az igazságosságot nem kérjük számon. Ennélfogva az is égbekiáltó butaság, hogy egyedül csak egy másik, hasonlóképpen létrejött jogi dokumentum szolgál a jogszabály tesztjeként, mielőtt azt érvényesként fogadnánk el. A jog ugyanis értékekre vonatkoztatott valóság, része a nemzeti és az egyetemes emberi kultúrának -- nem vizsgálható tehát csakis "természettudományos" módszerekkel.
A jog értékítélete nem más, mint egy világnézet, egy felsőbbként elfogadott érték keretébe helyezett döntés. A Köztársaság alkotmányának idézett szakaszával tehát nem az a baj, hogy nem elég konkrét, vagy hogy nem fogalmazza meg megfelelően pontosan, hogy mit is jelent tulajdonképpen az, hogy felelősséget érez a határon túli magyarokkal kapcsolatban az állam, valamint hogy előmozdítja az anyaországgal való kapcsolattartásukat. (Erről jut eszembe, hogy mekkora parasztvakítás már ez az "állam nem tud érezni" duma, hiszen egyszerűen csak arról van szó, hogy ide az állam nevében cselekvőket5 kell érteni -- és kész.) A gond az, hogy ezt a rövid bekezdést azóta sem töltötte meg tartalommal a joggyakorlat, ha úgy tetszik annyira van az élő, organikus joganyagtól, mint egy szál gerinchúr a kifejlett embertől. És ez főképp a jogot művelők világnézetéből és értékvilágából következik -- azon meg egy szimpla alkotmánymódosítás bizony nem sokat segít!
_________________________
*A Ding an sich Kant filozófiájának a magyarra magánvaló dologként fordítható fogalma. Lényegében a tárgyaknak azt az esszenciális valóságát illeti e névvel, amelyet az ember -- hiányos érzékszervei okán -- meg nem ismerhet; az önmagáért való dolgot.
(1) LII. évfolyam, 50. szám, 3. oldal
(2) No persze ez csak a franko-germán jogcsaládra igaz maradéktalanul, az angolszász jogcsaládban egy icipicit másképp alakul a jogforrások rendszere. (Bár lényegében hasonló elgondolás szerint.)
(3) Ez a pragmatista Roscoe Pound fogalma.
(4) Hogy miért van ez így, arról egy Alexis de Tocqueville nevű fickó írt megszívelendő dolgokat. Már majdnem kétszáz éve...
(5) Bár ez annak, aki látott már bírósági ítéletet (vagy hallott már róla) nem lehet gond, hiszen ott sem maga az állam (az absztrahált fogalom) "személyesen" ítélkezik, hanem az a taláros bírónő, aztán meg csodák csodája mégis az van a papírra vetve, hogy "A Magyar Köztársaság nevében...". Hát igazán elképesztő, nemde?!