Itt a ráígérős, meg a véráldozat topikok közötti útvesztőben most elveszett, pislogó, önkéntes belső emigráns vagyok. Jó ez így?
Nem nagyon, mert ahogy érzem minden egyes benszülöttre-vadászó, erősen kiképzett, és udvariasan kérdezősködő alakulat ki akarna most engem kérdezni, rosszabb változatban: vallatni. Hajjaj. Ilyenkor nagyon nehéz, nem hősnek lenni. Márpedig én aztán soha, semmilyen hősiességet nem kívánnék elkövetni. Gyávaságot sem, mert azt azért szégyellném. Maradok itt-ott felbukkanó passzív bozótharcos. Jönnek a különböző alakulatok, profik, félprofik, egészen balfácánok, s nekem, önmagam rejtett, bozótharcosi mivoltomból kellene eldöntenem, hogy melyikük hozza az igazi elefántcsontot, melyik rohasztja rám az AIDS-től elkezdve, a mindegy, csak a mostaninál is szarabb legyen világot.
A francba: a terrornak miért van mindenre ideje – még ha csak lelki is? Szóval lesek, kis belső bozótomból, mint misszionárius felderítő, s csak lepkehálóm, bibliám, és kétszersültem van. 
Túl lehet élni az eljövendő, most ismét ráígérünk vér-és szózivataros időket, egy felfordult, sőt önmagából kifordult dzsungelben, ahol mindenki mindenkinek farkasa lenne, de azok már nem nagyon vannak, így maradnak az emberi gyilkoló-gépek. Én számtalanszor elgondolkodtam azon, hogy miként lehetnék félévszázados, passzív, viszonylag békés, alapvetően szemlélődő gerilla múlttal, amolyan tökéletes katona. Talán a Van Damme volt ilyen, sűrűn jegelte magát, és mindig feltámadt és egyre tökéletesebb lett.
Mi van viszont, ha elsajátítok mindent, és úgy felvértezem magam, hogy egyszemélyes városi gerillahadsereg válik belőlem: hol itt tűnök fel, hol ott, mindezt csak 
egyetlen cél érdekében, hogy a ráígérők meg ne találjanak. Nem lövök én le senkit, nem ártok senkinek, csak védekezem, de sokkal kevésbé passzívan, mint eddig – időnként megmutatom magam, hogy létezem. Ráígérő kommandók indulnak és keresnek nekibőszülve, hiszen nem tudok se, tizenkét- se tizenhárom-éves tervekről – az utolsó, amire emlékszem az valamelyik – nyilván az utolsó – ötéves volt, de abból szar se lett, illetve túl nagy. Nem-nem esélyetek sincs, mert az én dzsungelemben, és párhuzamosan folytatott városi gerillaharcaimban (na most akkor miként keresnétek meg), van egy csökönyös egyirányúság: engem már nem lehet kolonializálni. Nincs mit elfoglalni rajtam. 
A gondolataim teljes függetlenek, azért 52 évemből - 30 év bozótharc nem múlik el nyomtalanul. Dőlhet trópusi eső képében, érkezhet cunamiként, vagy utolsó megmaradt majomhorda kókuszdiós támadásával, bármilyen - megboldogítalak eszme, ha bele-dőletnek is kardomba, akármilyen kerékbetörős móddal rettentenek, én ezeken már rég túl vagyok. Nem verek senkin vissza egyszer se, háromszor sem semmit, csak ülök itt a gránitból faragott képernyőm előtt, megingathatatlan autonóm f…vagyok, s bár megőrültök – nem tudtok velem mire menni. Ölre nem megyek, lépre nem csalnak, meg nem vezetnek, agymosásra való idegsejtem sem maradt, gyarló testemet kaphatjátok, ha megtaláltok, de egyúttal versben bujdosó bolond is vagyok, dülöngélő álca-szeszkazán, hajléktalan gondolat, másnapos kótyag, kinek szemeiből semmit ki nem olvas, az egyesített CIA - és KGB.
Akkor most miért is kellenék én nektek, hát nem vagyok beilleszthető, besorozható, ismeretlen a vonalkódom, több helyen sérült a géntérképem, és semmi veszélyt nem jelentek senkire.
Tudom: marad az eredendő bűnöm: - erről pedig nem tehetek, ezt az én mindentől rettegő őseim, a dolgos és herdáló felmenők, a hős elődök és a hétszer gyávák, a nádasba futók, a dombra menekülők, a portyázók miatt bozótban remegők, az aszály, az árvíz a jégverés miatt szentségelők, az istentagadók és a fanatikus hívek mind-mind idehagyták nekem. Én szépen letisztogattam a családi ereklyét, volt azon bátrak rászáradt vére, árulók mocska, meggyötört asszonyok könnye, kisgyerek szembe beleült őrült rettegés, a tehetetlenség, még tán turáni átok is. Nos, ennél régebbről, már nem rémlik több akkor sem, ha nagyon vissza akarnám álmodni azt, ami a génjeimben emlékként megmaradt: egy fixáció maradt nekem - ebből az ezeréves pokoljárásból - a bozót – és városi gerillaharcunk öröksége.
Én egyetlen újdonságra leltem rá, nem használok semmiféle fegyvert, erőt, erőszakot, nem állok ellen, csak passzív- ide illőbben, fakardos végvári harcos vagyok: úgyis ettől őrülnek meg. Nehéz kitalálni a büntetésemet, nehéz megoldani, hogy agyam mélyéig érjen a métely, nincs meghódítható területem, nincs semmim, amiért érdekes lehetnék ezeknek, vagy azoknak. Most el kell mennem, mert hallom a különítmény helikoptereinek rotorjait, azokat nagyon utálom, mert hajlong és szenved miattuk a bozót, sok pici élőlény szíve dermed halálra tőlük, ezért én is hibás vagyok, mennyivel egyszerűbb lenne a nyílt mezőn elfogatnom magam…
MAX: Ezen írást (melyet hétvégi csevegőpostnak álcáztunk) a hadsereg finanszírozta. A Commontalk vezette kutatócsoport célja megtalálni a módszert, mely elpusztítja az emberi agyat és kormányunk engedelmes szolgájává változtatja olvasóinkat. Az illusztrációk is hozzájárulnak személyiségetek rombolásához, a meg sem hirdetett OKKV rajzpályázat versenyműveit látjátok. Kommenteléskor ne feledjétek megadni a bankszámlaszámot és PIN-kódotokat.
