
Az ügyeletes orvosok fél órán át próbálták a velük szemben nem pusztán verbálisan agresszív férfit meggyőzni, hogy engedje meg a császármetszés elvégzését. Mire beleegyezett, a gyermek már maradandó károsodást szenvedett. A bíróság a férfit szimbolikus, 1000 eurós büntetésre ítélte. A dolog pikantériája, hogy az eljárást a férfi kezdeményezte, ennél nagyságrendekkel nagyobb kártérítés reményében.
Nem azért hozom fel ezt a dolgot, mert bárki vallási meggyőződését akarnám támadni. Azt gondolom, a vallás (ill. az ennél talán pozitívabban csengő hit, esetleg személyes meggyőződés) alapjában pozitív, az egyén és a közösség szempontjából is értéket hordozhat. Nem elhanyagolható szempont, és megérne egy külön posztot, hogy a
vallásos emberek egészségi állapota jobb, mint a magukat nem vallásosnak tartóké; az érdeklődők figyelmébe ajánlom Kopp Mária és munkacsoportja idevágó tanulmányait.

Az olcsó munkaerő beáramlása fölött érzett öröm mára a legtöbb fejlett országban semmivé foszlott, mert szembesültek vele, hogy a bevándorolt mosogatók, kukások, gyári munkások és különösen gyermekeik ugyanazokat a jogokat és társadalmi pozíciókat követelik, mint a „bennszülöttek”.
Ugyanakkor jóval erősebben ragaszkodnak saját életmódjukhoz, kultúrájukhoz, vallásukhoz, mint ami szokásos, sőt píszí a(z egyelőre még) domináns népcsoport esetében. Nemrég a canterbury érsek kavart vihart azok körében, akik egészen a címekig szokták elolvasni az elemzéseket: ő azt fejtegette, milyen helye lehetne az iszlám törvényeknek Nagy-Britanniában. Nem volt sem megengedő, sem keménykedő, egyszerűen túl elmélyült ahhoz, hogy a média befogadja.
A saját véleményem ebben a kérdésben meglehetősen sarkos: ha valaki egy másik ország előnyeit (magasabb bérek, méltóbb életszínvonal, jobb egészségügyi ellátás) választja, és odaköltözik, akkor legyen szíves elfogadni az ottani törvényeket (és nyelvet, viselkedést stb.) is.
Ebből a szempontból másodlagos, hogy a személyes hite mit és mit nem enged meg; ha az adott ország törvényei nem felelnek meg neki, ne költözzön oda. Vagy ha mégis, akkor tartsa be őket, és küzdjön minden megengedhető eszközzel a törvények megváltoztatásáért.

Nem kell hosszan részletezni, milyen nehéz a kínai beteg kínai orvosságáról kideríteni, mire való, vagy elkérdezgetni korábbi betegségeit, esetleges gyógyszerérzékenységét stb. Csak hab a tortán az a jelentős kulturális különbség, ami miatt még kielégítő nyelvtudás esetén sem lehetünk abban biztosak, hogy beteg és orvos egy malomban őrölnek.
A másik nehézséggel személyesen és urban legend formájában is találkoztam: egyes kínaiak mintegy „állam az államban” léteznek, és ennek megfelelően keresik a megoldást egészségi problémáikra. Remélhetőleg csak rosszindulatú feltételezés, hogy magyar biztosítással nem rendelkezők a biztosított rokonok TAJ-kártyáját felhasználva jutnak ellátáshoz, az viszont nem elszigetelt eset, hogy a beutalási szabályokat és várakozási
időket liberálisan kezelik.
Ha én lennék a kínai nagykövet, elgondolkodnék rajta, hogyan lehet felkészíteni a Magyarországon letelepülni szándékozókat az itteni viszonyokra. Lehet persze, hogy ezt megtették, csak én nem tudok róla: "sajna, nem értek saját-kínaiul". Ez esetben elnézést kérek, mielőtt 1.2 milliárd dühös komment jönne ide a blogra.
A legnagyobb hazai kisebbség egészségével, ha minden jól megy, külön posztban foglalkozunk majd.