Lehet, hogy csak annyi bajom van, hogy ma is, azaz vasárnap a munkahelyemen kell lógnom. Persze én változó munkarendben dolgozom, ezért bármilyen jó kezdeményezések is lennének ezen a területen, nekem akkor is jönnöm kellene vasárnap.
Azonban vannak piszkosul sokan, akik azért szívnak, mert mások ezen a napon élik ki magukat, azaz vásárolgatnak, szórják a nemzeti vagyont ezerrel, futtatják a belső fogyasztást fölfelé és rontják dinamikusan a makrogazdasági mutatókat.
Mert sajna a rendszerváltással reánk köszöntött a piszkosnagy jólét és mi rájöttünk, hogy a nagyi párnája alatt takarékbetétkönyvben fialtatott pénzt el is lehet költeni. Először a máriahilferstrásszéról hoztuk haza a fél világ bóvliját, majd idehaza létesülő gigakereskedelmi egységekben tettük ugyanezt.
Izmosodott is a bankszektor. Először a megtakarítások tűntek el az életünkből, majd a személyi kölcsönökből, ingatlan alapú hitelekből hízlaltuk magunkat. Ha csak egy tizede az enyém lenne annak a pénznek, amit a magyarok ma hitelkamatokra költenek egy év alatt, akkor szépen megvennék magamnak óceániában egy szigetcsoportot és életem végéig hamburgereznék a benszülött testvéreimmel.
Szóval nekem nem tetszik az, hogy a magyar ember nem tud mást csinálni szabadidejében, csak szórni a pénzt két kézzel. Ha időnk engedi benyomulunk egy plázába vagy egy hiperbe és tömjük tele az egyre nagyobb és nagyobb bevásárlókocsikat. Aki foglalkozott már addiktológiával, az tudja, hogy a krónikus vásárolhatnék éppen olyan betegség, mint az alkoholizmus vagy a játékgépezés.
Itt az ideje tehát annak, hogy a magyar társadalmat heti egy alkalmas elvonókúrára küldjük. Igen, legyen egy nap, amikor kimegyünk a városba és mindent zárva találunk. Úgy, mint szerte Európában. Pár napot bizonyára kétségbeesetten fogunk állni és várni, hogy megtörjön az átok. Izzadni fogunk, elvonási tüneteink lesznek, aztán lassan majd a gyógyulás útjára térünk. Megbarátkozunk a gondolattal, hogy vasárnap valami mást kell csinálni.
Felfedezzük, hogy vannak gyerekeink, akikkel hónapok óta nem beszélgettünk, kirándulásról, közös sportról már nem is beszélve. Rájövünk, hogy az asszony egy kicsit meghízott ugyan a hiperekben vasárnaponként bezabált műkajáktól, de még mindig nőformájú. Szóval felliben a fátyol és talán nyerünk egy napot heti szinten, amit kénytelenek leszünk elütni valahogy.
És nem mellesleg sok ezren lesznek azok, akik nekünk köszönhetően nyerni fognak szintén egy napot. A kereskedelemben dolgozók, akik ma már szinte minden hétvégéjükön dolgoznak. megkapják ugyan a kötelező szabadnapokat, azonban aki családos tudja, hogy például egy nőnek mit ér egy magában álló szabad szombat vagy vasárnap. Ekkor van a rohanás, a készülődés a hétre, mosás, főzés, vasalás, tehát érdemben a családdal lenni szinte lehetetlen.
Nálunk nemzeti hagyomány sírni sanyarú sorsunk miatt, azt azonban észre sem vesszük, hogy a mi úri passziónk, a vasárnapi shoppingolás hány ember számára jelent totál szívást. Legyünk szolidárisak velük és egy kicsit mindenkinek jobb lesz.
Tudom, hogy szakmaiatlan voltam és demagóg, de majd a kommentek után okosabb leszek!
Azonban vannak piszkosul sokan, akik azért szívnak, mert mások ezen a napon élik ki magukat, azaz vásárolgatnak, szórják a nemzeti vagyont ezerrel, futtatják a belső fogyasztást fölfelé és rontják dinamikusan a makrogazdasági mutatókat.
Mert sajna a rendszerváltással reánk köszöntött a piszkosnagy jólét és mi rájöttünk, hogy a nagyi párnája alatt takarékbetétkönyvben fialtatott pénzt el is lehet költeni. Először a máriahilferstrásszéról hoztuk haza a fél világ bóvliját, majd idehaza létesülő gigakereskedelmi egységekben tettük ugyanezt.
Izmosodott is a bankszektor. Először a megtakarítások tűntek el az életünkből, majd a személyi kölcsönökből, ingatlan alapú hitelekből hízlaltuk magunkat. Ha csak egy tizede az enyém lenne annak a pénznek, amit a magyarok ma hitelkamatokra költenek egy év alatt, akkor szépen megvennék magamnak óceániában egy szigetcsoportot és életem végéig hamburgereznék a benszülött testvéreimmel.
Szóval nekem nem tetszik az, hogy a magyar ember nem tud mást csinálni szabadidejében, csak szórni a pénzt két kézzel. Ha időnk engedi benyomulunk egy plázába vagy egy hiperbe és tömjük tele az egyre nagyobb és nagyobb bevásárlókocsikat. Aki foglalkozott már addiktológiával, az tudja, hogy a krónikus vásárolhatnék éppen olyan betegség, mint az alkoholizmus vagy a játékgépezés.
Itt az ideje tehát annak, hogy a magyar társadalmat heti egy alkalmas elvonókúrára küldjük. Igen, legyen egy nap, amikor kimegyünk a városba és mindent zárva találunk. Úgy, mint szerte Európában. Pár napot bizonyára kétségbeesetten fogunk állni és várni, hogy megtörjön az átok. Izzadni fogunk, elvonási tüneteink lesznek, aztán lassan majd a gyógyulás útjára térünk. Megbarátkozunk a gondolattal, hogy vasárnap valami mást kell csinálni.
Felfedezzük, hogy vannak gyerekeink, akikkel hónapok óta nem beszélgettünk, kirándulásról, közös sportról már nem is beszélve. Rájövünk, hogy az asszony egy kicsit meghízott ugyan a hiperekben vasárnaponként bezabált műkajáktól, de még mindig nőformájú. Szóval felliben a fátyol és talán nyerünk egy napot heti szinten, amit kénytelenek leszünk elütni valahogy.
És nem mellesleg sok ezren lesznek azok, akik nekünk köszönhetően nyerni fognak szintén egy napot. A kereskedelemben dolgozók, akik ma már szinte minden hétvégéjükön dolgoznak. megkapják ugyan a kötelező szabadnapokat, azonban aki családos tudja, hogy például egy nőnek mit ér egy magában álló szabad szombat vagy vasárnap. Ekkor van a rohanás, a készülődés a hétre, mosás, főzés, vasalás, tehát érdemben a családdal lenni szinte lehetetlen.
Nálunk nemzeti hagyomány sírni sanyarú sorsunk miatt, azt azonban észre sem vesszük, hogy a mi úri passziónk, a vasárnapi shoppingolás hány ember számára jelent totál szívást. Legyünk szolidárisak velük és egy kicsit mindenkinek jobb lesz.
Tudom, hogy szakmaiatlan voltam és demagóg, de majd a kommentek után okosabb leszek!