Mi az a szolidaritás?

A szolidaritás az, amikor lemondasz az általad birtokolt javak egy részéről a közösség egy másik tagjának a részére. Ez nem feltétlenül pénz vagy egyéb tárgyi érték, lehet az időd vagy energiád egy része is.

Ez a fajta látszólag önzetlen viselkedés nem egyedül az emberre jellemző, több szociális állatfajnál is találunk hasonlókat: ahogy az elefántok egymást támogatják, vagy ahogy a hiénakutyák etetik sérült falkatagjaikat.

Ez a fajta önkéntes segítség kis közösségekben jól tud működni: elvi célja és egyben oka is az, hogy a közösség tagjai egymásra vannak utalva a túlélés érdekében. Ma én vagyok önzetlen veled, és remélem, hogy holnap, amikor nekem lesz szükségem segítségre, megkapom tőled. Ha mégsem, azzal a segítséget megtagadó azt kockáztatja, hogy legközelebb a közösség többi tagja nem fog rajta segíteni.

Amikor nem közvetlenül az egyén dönt a szolidaritásra felajánlandó javak mértékéről és azok felhasználásáról, csupán az azokat meghatározó szabályokat alkotó személyekről szavaz – „választ” –, az lenne a szociáldemokrácia. Itt viszont a segítség nyújtója és a segítség kapója között a viszony áttételes lesz csupán, a segélyezett nem a segély megtermelőjét társítja arcként a kapott segítséggel, hanem a segítség „kiutalóját”.

Arctalan szolidaritás

A klasszikus közösségi szolidaritás az állam közbeiktatásával tehát elveszti az oda-vissza ható, tapasztalatokon alapuló megerősítési rendszerét. Kis közösségben tud működni, hogy ha valaki kölcsönkér tőled, majd azt elissza, és nem tudja megadni, sőt, újabb kölcsön kell neki, akkor te a tapasztalataid alapján nem fogsz neki kölcsön adni, vagy szigorú feltételekhez fogod kötni a felhasználását – pont, ahogy egy bank vagy egyéb finanszírozó tenné egy vállalkozás esetén. A szolidaritás a kapó oldaláról alanyi joggá vált, a szolidaritás mellé támasztott elvárások nélkül. Ez a modern, harmadik utas szociális háló alapja – és éppen ez a hibája is.

Szociális háló, halló!

A szociális háló nem lenne egy hülye dolog. Népegészségügy, népoktatás, nyugdíj és munkanélküli járulék. Népegészségügy, mert a járvány nem áll meg a küszöbnél csak azért, mert nekem van biztosításom, nekik meg nincs; népoktatás, mert vagy én képzem ki a leendő munkavállalóimat és én iskoláztatom a gyerekeimet teljesen saját pénzből, vagy közösen kockázatot vállalok a többi munkáltatóval és szülővel; nyugdíj, mert a népesség nagyon kis része van birtokában olyan tudásnak és eszközöknek, amiknek a segítségével öregkorára megfelelő tőkét halmozhatna fel; és munkanélküli járulék (vagy inkább munkanélküli biztosítás, annak jobban örülnék), mert a népesség nagy része bármikor kerülhet átmenetileg olyan helyzetbe, ahol saját maga nem tudja biztosítani a megélhetését.

Egy nagyon fontos dolog kell mindehhez: pénz. Sok pénz. Tömören: a mindenkori szociális háló fenntartásához közösségi kockázatvállalás kéne – az, hogy egy adott pillanatban többen és többet fizessenek be a kasszába, mint ahányan és amennyit kivesznek belőle.

Ha a szociális hálót fenntartó állami újraelosztás szabályozása és mértéke nem megfelelő, a következők fognak történni: a népegészségügy alulfinanszírozott lesz, minősége romlik; a népoktatás alulfinanszírozott lesz, minősége romlik; a nyugdíj kifizetésének napjára elértéktelenedik; és a munkanélküliek munkanélküliek maradnak, mert a munkáltatónak nem marad elég forrása arra, hogy bővítsen, és felvegye azt az embert aktív dolgozónak profitot és állami járulékot termelni, akiért most az inaktivitásáért fizet.

Hiba a rendszerben

Hogyan jutunk el idáig, és az esetenként 70%-os állami elvonáshoz? Az általános választójogon alapuló képviseleti demokrácia rákfenéje az, hogy a számszerű többség szava dönt. Na nem az állami újraelosztás mértékéről, hanem arról, hogy kik legyenek azok, akik meghozzák az állami újraelosztás szabályait és kitalálják a számait. Ennek a következménye, hogy a választó arra fog szavazni, aki a közös kasszából számára alacsonyabb befizetést ír elő, és magasabb részesedést. Mind ezt szeretnénk. Van még egy dolog, amit mind szeretnénk – na jó, nem mind, vannak, akik a pluralista-imperialista-feudális monarchiát állítnák vissza (a nem kívánt jelző törlendő), de szerintem ők csak (poszt-, vagy neo-)romantikusok. Szóval ez a dolog, ez a rendszer fennmaradása.

A rendszer pedig csak úgy maradhat fenn, ha a rendszer nettó befizetőinek a száma nagyobb, mint a rendszerből kifizetést igénylőké. Márpedig nálunk nem ez a helyzet. A KSH szerint 2008. első harmadában 3.130.000 ember dolgozott a versenyszférában. Ez a teljes népesség kevesebb, mint harmada. Ehhez kell még hozzáadnunk 719.000 embert a költségvetési szervektől, vagyis az állami alkalmazottakat. Ez azt jelenti, hogy a teljes népesség alig több mint 38%-a tartja fenn a rendszert.

A versenyszférában dolgozó alkalmazottak és munkáltatók helyzete annyiban tiszta, hogy ők azok, akik a rendszer fenntartásának a költségeit közvetlenül fizetik, de még itt is találkozunk olyanokkal, akik számszerűleg többet vesznek ki a közösből, mint amennyit betesznek, és sajnos itt egy kalap alá vannak véve szabályozásilag az adócsalók, az adóoptimalizálók és a ténylegesen keveset keresők.

A költségvetési szerveknél dolgozók azok, akik a rendszert közvetlen munkájukkal fenntartják. Az ő hozzájárulásukat nehéz számszerűsíteni: hogyan számolod ki, hogy egy tanár mennyivel járult hozzá a nemzetgazdaság növekedéséhez azáltal, hogy ő tanította azokat a gyerekeket, akik azóta növelik azt? Hogyan számszerűsíted, hogy mennyivel járult hozzá egy orvos vagy egy nővér, aki meggyógyított, hogy visszamehess építeni a kapitalizmust? Vagy annak az ügyintézőnek a hozzájárulását, aki az önkormányzatnál intézi az ügyes-bajos panaszokat?

Ettől függetlenül a költségvetési szektorban igenis be kellene vezetni teljesítmény és minőség mérő számokat, és azokat – ha nem is személyekre bontva, kivéve talán a parlamenti és önkormányzati képviselőket, vagyis a közvetlenül választott tisztségviselőket – nyilvánossá tenni, ideértve a definiált célokat és azok teljesülését. Lehet szidni a rendszer működését és az azt működtetőket, de sokkal jobban járna mindenki, ha szem előtt lenne, hogy mégis mi az, amit elvárunk.

Még mindig maradt körülbelül 6 millió valamennyi ember. Iskolások, öregségi nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok, regisztrált munkanélküliek (320 ezer fő), és az úgynevezett „inaktívak”. A nyugdíjasok eltartottak ugyan, de amíg én tanultam, többek között ők fizették az iskoláztatásomat. Az iskolások eltartottak ugyan, de amikor én leszek nyugdíjas, ők fogják fizetni a nyugdíjamat. A rokkantnyugdíjasok eltartottak ugyan, de pont az a szolidaritás lényege, hogy ha holnap elüt egy részeg autós a járdán, és nem tudok többet lábra állni, akkor ne az utcaszéli árokban halljak éhen. Az inaktívak viszont... nos, amennyiben pusztán inaktívak, és nem kérnek állami támogatást pusztán azért, mert léteznek, akkor nincs gond. Amennyiben igen, úgy baj van. Ahogy a tartósan munkanélküliek esetében is.

Kényszer

A kényszer és a szükség. Az embernek szükségletei vannak. Minden embernek, és sokszor azonosak, ami azt jelenti, hogy azonos célok és javak megszerzésére irányulnak. Vagyis a másik ember szükségletének kielégítése az én szükségleteim kielégítésének a rovására mehet – ez a kényszer, mert kívülről jön. Ezen egyéni szükségletek ütközéseiből alakul ki a közösség, a társadalom az állam, a civilizáció, ahogy tetszik. Egy állami szolidaritásra épülő társadalom kiválóan működhet, ha a birtokolni kívánt javak nagyobb mennyiségben állnak rendelkezésre, mint a társadalom pillanatnyi szükséglete, ám ez Magyarországra nem igaz. Vagy ahogy Yankele mondta: „Én a vonatot nem! Nincs pénz!”.

Ekkor jön a kényszer, a feltételek, a korlátozás. Aki emberi jogokkal és az emberi méltósággal szeretné a kényszer szükségességét letromfolni: nincsenek jogok. A világon semmi sem „jár”, csak van, amit megkapsz, és van, amit minden várakozás, ígéret és garancia ellenére mégsem. Itt szeretném egy picit a modern „demokratikus” politikai kommunikációt és marketinget ekézni. Az ember ahhoz nő fel, amit elvárnak tőle, illetve azt hajlandó megtenni a szükségleteinek a kielégítéséhez, amit feltétlen muszáj. A választópolgártól elvárt minimális tájékozottság és tudatos viselkedés egész egyszerűen siralmas, éppen ezért lehetséges a politikusok számára, hogy az egymásra épülő szükségleteket a fejük tetejére állítsák, és a választók elhiggyék, hogy egy magasabb szükséglet kielégítése automatikusan magával vonja az alacsonyabb szintű szükségletek kielégítését is – persze nem teszi. A választópolgártól elvárt minimális erőfeszítés a legalapvetőbb szükségleteinek kielégítéséhez szintén igen alacsony, nem egy esetben a puszta létezés is elegendő.

Ugyanis nincs kényszerítve. Ennek hiányában a rendszer pedig úgy működik, ahogy most: rosszul. Az úgynevezett harmadik utas szocializmus, a szociáldemokrácia a nálunk sokkal jobb gazdaságú államokban is recseg, és bár az ott bevezetett kényszérűsítő elemek Magyarországon nevetségesnek tűnhetnek, mint a magyar Al Bundy, számunkra sincs más út, ugyanis mi kisebbek és gyengébbek lévén sokkal hamarabb elérjük a lejtő alját, mint ők.

Utószó a rasszizmusról

Mi is az a rasszizmus? Az etnikai alapú diszkrimináció, ha valakit másként kezelek, mert nem velem egy etnikumból származik, akár pozitív, akár negatív előjellel is teszem. A negatív azt hiszem sokaknak tiszta, ám ugyanúgy rasszizmus a pozitív diszkrimináció is: azt feltételezem ugyanis az illetőről, hogy pusztán etnikai hovatartozása miatt nem képes ugyanarra, mint én, nem pedig a tettei alapján vonok le következtetéseket.

Ha egy falu segélyezett lakosságának nagy része kisebbségi etnikumból származik, és a segély folyósítását a község közmunkához köti MINDEN segélyezett számára, és én ott ennek a hátterében gazdasági kényszert látok, akkor le vagyok rasszistázva – azok által, akik ugyanezt a kisebbséget agyontámogatnák és agyonkivételeznék, pusztán az etnikumuk miatt.

Addig kiabálunk rasszizmust, amíg az emberek ingerküszöbe annyira megemelkedik, hogy nem vennének észre egy numerus clausust sem.