Sokáig azt hittem, hogy a népességcsökkenés egyáltalán nem baj. Sőt, egész jó dolog, hiszen a szüleink, nagyszüleink által megtermelt tartós fogyasztási cikkek, vagy az őseink által birtokba vett erőforrások kevesebb részre osztandók, ha kevesebben vagyunk.
A nagyi lakásán nem három testvér, hanem csak egy unoka osztozik, az alföldön lengő kalászokból nem tíz millióan élünk, hanem csak kilenc… nyolc… hét…
Aztán kiderült, hogy az én gyermeki elképzelésem több szempontból is átlépi a naivitás határvonalát. Nagyi lakása, idővel pusztulni kezd, és nem lesz, aki újjáépítse, az erőforrások meg kiaknázhatatlanok, ha nincs elég pénzünk, munkaerőnk hozzá.

Ráadásul van egy nagyobb baj is. Az, hogy a csökkenő születésszám mellett egyre több nem dolgozót egyre kevesebb dolgozó tart el, és ezt még az sem ellensúlyozza, hogy munkánk – történelmi távlatban - egyre hatékonyabb.
(Az apokaliptikus forgatókönyvek különös erővel kérdőjelezik meg az inaktívak eltartásának lehetőségét, de ebbe most ne menjünk bele.)

És akkor még nem is vizionáltam nemzethalált, mert nekem, vagy nekünk tökéletesen mindegy az, hogy mi lesz a magyarsággal háromszáz év múlva. Én addigra biztosan kihalok, az ük-ük unokáim meg majd eldöntik, maradnak-e utolsó mohikánok, vagy asszimilálódnak egy erősebb, szaporább népcsoporthoz. (De azért kicsit sajnálom, ha majd eltűnik a világból az a néhány valóban értékes dolog, ami a magyarsághoz köthető.)

No, de nem ezen a vonalon akarok tovább haladni, hanem azon, hogy miképpen lehet - ha egyáltalán lehet - megállítani ezt a hazai népességcsökkenést. Némi vívódás után úgy döntöttem, hogy két részletben osztom meg veletek az elképzelést, mert a dolgozat eleje önmagában is roppant provokatív lesz, a folytatása meg még inkább. Így aztán jobb, ha kérdéskörönként mélyedünk el az életveszélyes fenyegetésekre is lehetőséget adó vitában.

Mendemondák

Lássuk először tehát, hogy mi lehet az oka a mi jó magyar népességcsökkenésünknek. E nélkül ugyanis esélyünk sincs arra, hogy megoldásokkal rukkoljunk elő.
Nos, számos mendemonda kering az okokat keresők között. Van, aki azt állítja, hogy a modern média erkölcsi rombolása, gyermekellenes propagandája a ludas, mások a társadalmi bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan jövőt, a tervezhetetlen életpályát határozzák meg okként, megint mások, egyszerűen a középosztályra nehezedő anyagi nyomásra, vagy akár ellehetetlenülésre mutogatnak, és végül vannak, akik egyszerűen csak a támogatások elégtelenségében látják a bajok forrását.

Végül, mondom, mert itt befejezem a felsorolást. Tekintve, hogy még nagyon sok téves elképzelést írhatnék ide. A megemlített, legnépszerűbb magyarázatok ugyanis – bár vitathatatlanul tartalmazzák a rejtvény megfejtésének egy-egy elemét - önmagukban mégis nagyon távol állnak az elfogadható választól. Én nem adnék értük hangszórót.

Ádám és az eszkimó

Hogy megértsük a gyermekvállalás, illetve nem vállalás motivációját, fel kell tennünk egy egyszerű, ám annál nehezebben megválaszolható kérdést: miféle lény az ember?
Anélkül persze, hogy itt valami nagyon mély filozófiai elemzésbe próbálnék belekeveredni, csupán kettős természetünkre szeretnék rámutatni.

Esetünkben nem az éhség és jóllakottság, hanem a józan ész és az örökítő anyag továbbadásának genetikus programja vívja egymással élet-halál harcát. Másképpen szólva, sokasodnánk és szaporodnánk mi, sőt birtokba vennénk a Földet is, csak sajnos ez a program ellene mond az ésszerűségnek. És nem csak úgy általában, hanem itt és most, személyesen nekem, illetve neked.

A dolog ugyanis úgy áll, hogy a modern társadalomban gyermeket vállalni, kivált több gyermeket vállalni, egyszerűen hülyeség. Ésszerűtlen cselekvés. Rossz vállalkozás. Hibás döntés. A normális eszkimók nem is teszik. Csak az olyan idétlen idealisták, mint Ádám.  

Jóléti József

Én azt hiszem, hogy az ember meglehetősen haszonelvű lény. Haszontalan kezdeményezésekbe nem vág bele. Márpedig manapság, vagy fogalmazzunk inkább úgy, a mi kultúránkban, azaz a európai civilizáció jelen fokán, a gyermekvállalás a legostobább elkötelezettség, amibe belesodródhatunk.

A jóléti társadalom kialakulása hozta magával ezt a helyzetet. A jóléti társadalom változtatta meg annyira az életet, hogy ami korábban előny volt, az hátránnyá lett. És erről még csak nem is tehet az a szegény jóléti társadalom. Hiszen minden szempontból javított életkörülményeinken. Csak sajnos közben kiderült, hogy a gyermekvállaláshoz nem elég sem a genetikai parancs, sem a gyerekek szeretete. (Akiket ugye nem is ismerünk, tehát nem is szeretünk, amíg meg nem születtek. Akkor meg már úgyis mindegy…)

Igen, kiderült, hogy a gyermekvállaláshoz KÉNYSZERÍTŐ KÖRÜLMÉNYEK kellenek. Ezeket meg úgy törölte a jóléti állam, ahogy második József a rendeleteit. Egyébként persze mindannyiunk legnagyobb örömére.

A gyerek, mint okos befektetés

 A jóléti társadalom előtt, azaz a huszadik század első feléig a gyermekvállalás hamar megtérülő, viszonylag olcsó, nagy hozamot jelentő, hasznos befektetés volt. A kispolgári, kis- vagy középparaszti rétegek, de még a szegény emberek számára is igaz volt e tétel. A maga családi vállalkozásából, kisbirtokából élő, hatalmas középosztály számára a gyermek nem, vagy csak alig jelentett többletköltséget a családi kassza számára.

Néhány év után azonban már munkaerőt jelentett a családi gazdaságban, s ez a munkaerő megfizethetetlenül értékes volt annak, akinek más erőforrás nem állt rendelkezésére a fejlődéshez, az előbbre jutáshoz, mint a munka. Ráadásul hosszú távon is biztonságot jelentett a gyermek, hiszen ő volt az, akinek az öregekről majdan gondoskodnia kellett. Akárhonnan is nézem tehát, a huszadik század első felében még a gyermek, sőt a minél több gyermek vállalása volt az ésszerű döntés.

Hozzá kell tennem azonban azt is, hogy a gyermekvállalás ésszerű döntés maradt azokban a csoportokban, azokban a szubkultúrákban, amelyeket elkerült a jóléti állam. Vagy pontosabban valami torz formában kopogott be hozzájuk. A cigány család, amely a gyermekek után járó segélyekből él, nagyon is ésszerűen cselekszik, amikor tizenhárom gyermeket vállal.

A gyerek, mit ésszerűtlen kiadás

A század második felében azonban olyan haladást értünk el, a világnak eme fejlettebb tájékán, hogy avítt és ésszerűtlen cselekvéssé lett a gyermekvállalás. A gyermek felnevelése ugyanis nem csupán drága és időigényes feladat lett, hanem ésszerűtlen is. Semmi hasznunk belőle, sem rövidesen, sem évtizedek távlatában.

Hiszen a gyermeknek ma már nem elég egy újabb marék lencse a levesbe, hanem tisztességes ruha, cipő, iskolatáska, bicikli, sőt mobiltelefon, mi több, számítógép is kell neki.

Ha mindent összeadunk, s beleszámoljuk az otthoni házimunkát is, állítólag harmincmillió forintba kerül egy gyermek felnevelése egy családnak. Kettőé, háromé sem lesz kevesebb, csak éppen kétszer, háromszor ennyi. Hol térül ez meg?

Aztán meg is nyúlt az idő, mire elhagyják az anyjuk szoknyáját. Régen a tíz-tizenkét éves gyerek már hasznos tagja volt a családnak. Kivette a részét a házimunkából, inaskodott az apja műhelyében, vagy éppen libát legeltetett, paszulyt szedett az árokparton. Termelő emberré lett igen korán. Mára jó tíz évvel meggyarapodott ez az idő. Húsz, huszonkét éves kora előtt kevesen tudnak bekapcsolódni a felnőttek életébe, kevesen tudnak hozzájárulni, s azok is csak valamicskét tesznek hozzá a családi költségvetéshez.

De hát mit is csinálhatnának? Régen volt saját, családi üzem, amely felszívta, mit felszívta: megkövetelte ezt a munkaerőt. Ma meg, hol és hogyan tudnám foglalkoztatni a gyereket?
Vigyem be a gyárba, a hivatalba, állítsam be a pékségbe. Még, ha saját családi vállalkozásom volna is, olyan bonyolultakká lettek a valóban termelő munkafolyamatok, hogy évekig kell tanulnia a gyereknek, mire értékes munkát végezhet. Amúgy meg inkább láb alatt van.

S, ha már így is, úgy is tanulnia kell, nem jobb-e ha valami komolyabb, nagyobb hasznot hozó tudományt tanul, mint azt, amit én megtanulhattam? Nem. Semmiképpen sem vehet részt a termelésben. Nem lehet hasznomra, sehogyan sem.

Végül, vajon el fog-e tartani, ha megöregedtem?  Igen, vagy nem, az ő dolga. Sehogy sem szólhatok bele. Azt azonban, hogy akkor is megéljek, nekem magamnak kell biztosítanom. Befektetésekkel, nyugdíjfizetéssel, vagy ahogy tudom. Nem kötelezhetem rá, hogy nekem szolgáljon, ha birtok, a műhely, ami a kenyerét adja, nem az enyém.

Az ember, mint a dinoszauruszok….

Összességében húsz, huszonöt évem fordítom gyermekeimre, harminc-, hatvan-, kilencvenmillió forint értékű pénzt és munkaórát, szánok rájuk. Csak azért, mert szeretem őket.  De, ha nem lennének, nem is szerethetném őket.

Viszont gazdagabb lennék jó néhány millióval. És szabadabb húszévnyi szolgálattal. Ezért mondom azt, hogy, aki józanul gondolkodik, s nem vakítja el a keresztényi erkölcs, a nemzeti temető rémképe, vagy nem csalja lépre a biológiai kényszer kiszámíthatatlan szeszélye, az nem vállal gyereket a jóléti társadalomban.

De, hát akkor mindannyian kihalunk, mint a dinoszauruszok, vagy erszényes farkasok? Akkor a jóléti szintre emelkedő társadalmakkal az emberi történelem véget ér?