A görögdinnye. (Cucumis Citrullus L. Citrullus vulgaris Schrad., anguria, arbuza) a levele nagyon szabdalt, gyümölcse legtöbbnyire gömbölyű, egész 10-15 kg. súlyú, kemény héjú, sima sötétzöld v. halavánnyal habos, csillagfoltos. A belseje magyar nemzeti színű; a héja legkívül zöld, azután fehér, a húsa szép piros, ritkábban sárgás v. fehér (albinismus), nagyon kedves hűsítő ízű. Magva fekete, vagy mint a gyászlevélboríték fehér és fekete szélű. Hazája Afrika és K.-India.
Nemzetiszínű, annak ellenére, hogy nem magyar eredetű, de hazafiassá vált, jelkép-erejű növényünk. Védjük is, esszük is, meg borogatjuk, meg fenekedünk, meg vádaskodunk, és akkor a nepperekről, Karsairól, és az egész dinnyeválságról még szót sem szóltam.
Emlékszem a riporternő elfojthatatlan röhögésére, amikor mintegy 15 éve a tojásválság idején megalakult kies hazánkban a „Tojás-bizottság”. Az sem volt semmi pillanat, talán csak Horváth Balázs parlamenti ablakbéli mutatványa, vagy, patakvér Józsi bácsi „haragnapja” hasonlíthatók hozzá.
Sebaj, ezek nemzet-emelő pillanatok. Ki nem sz@arja le, hogy elvették a román rendőrök Orbán jogsiját. Az vesse rá az első büntetőpontot, aki még nem ment százzal - nyolcvan helyett.
A dinnye, az kérem most sorskérdés. 12 éves lehettem, amikor saját dinnyeföldünkön kis szüneteket tartva, a korommal azonos súlyú dinnyét zabáltam be, öregapám tátott szájú haverjainak szeme láttára. Csettintettek, hogy lesz ebből a gyerekből valaki, vagy valami. Lett…
A dinnye, lékelve volt jó. Ahogy ennek vége lett, vége lett mindennek: kocogtathatom, találgathatok, simogatom, felveszem-leteszem, nem „menek” vele semmire. Ember meg nem mondja, hogy melyik a jó. A dinnye az lutri.
Nekem a vevőnek, lutri a felvásárlónak, és lutri a forgalmazónak. Ezért az erősebb szerencsejátékos diktál, és olyan felvásárlási árat szab meg, vagy ki, mint a román rendőrök Orbánra: nem is érdemes odaadni ennyiért a jogsit se, meg a dinnyét se.
Karsai meg beleszól, nem átallja meghazudtoltatni a piacgazdaságot, a karvalytőkét, az extraprofitot, meg a pofátlanságot. Hogy saját „dinnye-pecsenyéjét” sütögeti? Ügyes demagóg. Így kellene mindnek.
Én azonban az átlagpolitikust öltönyösnek, merevnek, szobapolitikusnak, lépcsőház - effektusosnak, és a környezetével kapcsolatban érdektelennek ismerem. Semmi több nem kellene, minthogy, mindegyik – pártállástól függetlenül – a szeme előtt lejátszódó, a füle hallatára végbemenő arcátlanságoknak neki menne és nekünk választóknak, itt lenne a Kánaán.
Erre mondták anno a kisgazdák, hogy az igazi magyar politikus kétszínű, olyan, mint a dinnye: kívül zöld, belül vörös.
Nem - nem, kedves kis – és nagygazdák, mindenféle dinnyeevő népek, a politikus lehet, hogy ilyen, de mint fentebb említettem, a Mi dinnyénk az hazafias: piros-fehér-zöld színű, akiért csatába menni nem vétek, hanem kötelesség, a júliusi primőrünk, népi idol, a vidék gazdagságának forrása, és édes mint a méz. A magtalant nem szeretem: köpnöm kell, immár régóta – ezért ragaszkodom a magoshoz. Nem, nem a Jakab gazda féléhez, az MAGOSZ.
