Bármenyire erőlködtem, nem találtam hivatalos meghatározást a Butik fogalmáról. Nem is baj, képem van elég ezekről, a kicsiny üzletekről, s így nem vagyok valami definícióhoz kötve a téma taglalásakor. (Anno a suliban, ha megláttam egy-egy fogalmat bekeretezve, azonnal bekattant az agyam, és zárolta a fogalmi meghatározás megjegyzése elől agytekervényeimet. Soha életemben egyetlen kémiai, vagy fizikai szabályt vissza nem tudtam adni sem szóban, sem írásban. Így is lehet élni…)
 
Nos, a butikról. Régóta gondolkodom, hogy kies városunkban miből élnek a butikosok? Nincs rá válaszom, és ez őrjítő. Tágan értelmezem a butik fogalmát: szűkebb hazámban néhányaknak jól megy a kis üzlet üzemeltetése: a fodrásznak, a fürdőszoba berendezéseket árusítónak, a gázkészülékes ürgének, a zöldségesnek, a húsboltosnak (már amelyiknek), a picinyke presszót üzemeltetőnek, valamint nagyjából az összes kocsmárosnak. Az éttermeink a nyitva tartás és a bezárás határán vegetálnak.

Hanem a klasszikus ruhás, cipős stb. butik! Az maga a megtestesült csőd. Ezt eddig is sejtettem, tegnaptól pedig villámcsapásként erősített meg ebben a meggyőződésemben, egy nem nekem szegezett kérdés. Délután sétáltam városkánk unalmas butiksorán, az összes eladó (tulaj stb.) csajszi, az ajtóban állnak tán évek óta bagóznak, beszélgetnek, unatkoznak, elviselnek egy megváltozhatatlan életformát, és reménykednek, hogy majd megérkezik a VEVŐ, vagy a VEVŐK.

A kérdés így hangzott egyiktől a másikhoz: - Volt ma vevőd? (délután fél öt). – Unott vállvonás, kesernyés mosoly, csendes beletörődés a válasz, de a kérdező sem reménykedett abban, hogy mást kap válaszként, sőt még én sem. Az üzletsoron mintegy 10 éve szinte minden nap végigmegyek, soha, egyiküknél sem vettem semmit: unokám még nincs gyermekruci nem kell, női táskát, bugyit stb. nem itt akarok venni ajándékba. Klipszre, műbőr övre, kínai cuccokra nem érzek különösebb késztetést. Egyszer jártam végig Józsefvárost, alaposan végignéztem: minden portéka visszaköszön, csak itt nem pöszék az eladók, nincsen kicsi-nagy tétel, a mieink csak várnak a VEVŐRE és általában napok telnek el úgy, hogy nem adnak el semmit.

Kik lehetnek? Véletlenül tudom egy-kettőről. Lassan, a sportból kikopó focista felesége, jól menő vállalkozó unatkozó neje, lánya, éppen lefoglalja magát valamivel, ezzel. A legriasztóbb az, aki a család maradék pénzét beáldozva berendez egy, mondjuk gyermekruhás kis helyiséget. Iparosok jelzik a készülődést, új járólap, vizesblokk, ilyen-olyan gondolák, más szín, aztán az izgatott beköltözés, a polcok feltöltése: nos erre már alig marad forrás, így néhány drágán vagy olcsón beszerzett ruhadarabnak kellene megváltania a kényszervállalkozó magába roskadt életét. Nem történik csoda: max fél év és roló…
-    Volt ma vevőd? Istenem: nem az utóbbi tíz percben, nem az elmúlt órában…még jó hogy nem azt kérdezte volt-e vevőd a héten? Van olyan is, aki egy héten keresztül nem ad el semmit.

Nincs nálunk nagyáruház: ami, a ruhásainkat ölné,  az a „bótosokat” (élelmiszer szorongatja) de állják a sarat. Nem, a MI butikus hölgyeink konkurencia nélkül mennek tönkre.

Lehet felhozni a példákat a kíméletlen adóztatásra, ellenőrzésekre, az élőmunka magas költségeire, meg a TB, meg minden. Az egyetlen sorscsapás a hivatal részéről, amely az idén érte őket: ki kellett tenniük minden ajtóba egy táblát: VIGYÁZZ LÉPCSŐ! Nyilván errefelé járt valami barom hivatalnok, és most mindenki kiírta, ki a kirakatra, ajtóra kiragasztott papírra, volt olyan, aki kis táblácskát csináltatott, egyszóval változatosan engedelmeskedtek a hatósági akaratnak.
Városkánk fejlődget: élénkül valamicskét az idegenforgalom, már nekünk is van fürdőnk, szép főterünk, megújult belvárosunk, attraktív épületeink: néhány történeti értékű látnivalónk.

Egyvalami nem változik immár közel húsz éve. Nem megy a butik. Újra és újra visszadobol a dobhártyámon a kérdés: - Volt ma vevőd?     Nem volt, nincs és nem is lesz.
El fogom kerülni őket, nem szeretném, ha a példájuk, ragadós lenne.