Magyarország és a magyar nemzet is komoly válságban van, ezen kár is vitatkozni. Nagyon úgy tűnik, hogy nemsokára teljesen elszakadunk kulturális örökségünktől, és ezt a megmaradt picike földterületet sem tudjuk igazán hatékonyan fenntartani. Feloldódunk a világban, mint forró teában a kockacukor.

Vajon, hogy jutottunk ide? Ki tehet erről? Lehet okolni politikusokat, a vezetőket, kisebbségeket és többségeket, de ha az igazi bűnöst akarjuk megtalálni, elég a tükörbe néznünk.

Van ugyanis egy nagyon fontos gondolat, egy eszmény, amit már nem tudunk megérteni. Ez juttatott minket oda, ahol most vagyunk. Tudjátok mi az? Persze, hogy nem tudjátok, ha tudnátok, akkor nem itt tartanánk. A trianoni évforduló kapcsán ideje elbeszélgetnünk egymással a szabadságról.

Volt egyszer egy nagy ember, aki megpróbálta elmagyarázni nekünk mit jelent a szabadság. Ma majdnem minden nagyobb városban szobra van neki, utcákat, tereket neveztünk el róla, dalaink, indulóink dicsőítik nevét. Kár, hogy a lényeget - amire életét feltette - elfelejtettük.

Egyik kedvenc fogalmunk manapság a "személyes szabadság". Jól hangzik, hogy a mobiltelefonom kijelzője mellet a szabadságom is személyes lehet, mert az enyém, de az igazság az, hogy ilyesmi nem létezik. Hülye egy kifejezés ez, mert azt a képzetet kelti az emberekben, hogy a szabadság az övüké, és nem vehetik el tőlük. Hogy is vehetnék el, hiszen ott van az alkotmányban leírva, hogy adott a jog, és majd megvédi a rendőrség, igazságot tesz a bíróság, ha úgy adódik a helyzet.

Ez egy nagy faszság, kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim. A papírra vetett szabadság nem szabadság, mert ha valaki úgy látja jónak, akár nyugodtan fordíthatja seggtörlésre is a kérdéses papírdarabot. Az igazi szabadság csakis kollektív lehet, erejét abból meríti, hogy emberek egy csoportja kiáll egymásért. Védik egymás életét, a gyengébbekét és az erősebbekét is, mert tudják, hogy magukban csak addig maradhatnak szabadok, amíg a többiek is kiállnak értük. Egymagadban nem érsz szart se, mások úgy veszik el a „személyes” szabadságodat, ahogy nem szégyellik. Bizony, minden szabadságodat elvehetik, a tested és a lelked szabadságát is, csak idő és akarat kérdése az egész.  

Kezded érteni? Csakis akkor lehetsz igazán szabad, ha elismered mások szabadságát, és ki is állsz érte.  Nem fordíthatod el az arcod, ha valakit az utcán vernek, mert majd a többiek is így tesznek, ha téged fognak verni. Amennyiben pillanatnyi biztonságunkért vagy kényelmünkért lemondunk erről az elvről, a szabadságról mondunk le, ami az emberségünkről való lemondást is jelenti.
1867-ben a magyarországi vezetők egy csoportja úgy döntött, hogy kiegyezik a  szabadságharc eltiprójával, egy jobb, talán kényelmesebb élet reményében. A nép elfogadta ezt. Akkor mondtunk le saját szabadságunkról, és a környező népek szabadságának tisztelete helyett is elnyomásuk mellett tettük le a voksot. Központi helyzetünk okán pedig épp a mi feladatunk lett volna a térség összefogása.

A szabadságharc nagyjai tudták ezt, ezért volt népünk legnagyobb történelmi tévedése ez a kiegyezés. Kossuth Lajos így ír erről Deáknak címzett, híres Cassandra-levelében 1867-ben:

„… Most szólok, és hozzád és nyiltan szólok, mert ugy látom – s az évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt itélet tekintetével látom ugy, – hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.”
„Ez által elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpraktikusabb életbiztositékát. Elveszti azon tehetségét, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget áraztható háborujogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.”

„Ezek annyira világos – és semmi legistikus okoskodás által el nem vitatható – tények, hogy sérteni vélnélek, ha csak fel is tenném, hogy a te érett bölcsességed és hazafiui érzeted magának ezen jogfeladások hordereje iránt illusiót csinál.
Hanem te – fájdalom – nem bizol a nemzet erejében, s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és a körülmények enyhiteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint meg mentsed, a mit megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye a körül forog, hogy »el kell fogadni, a mi kivihető, miután többet elérni nem lehet«.

De éppen ez az, a mi ellen ugy a jog mint a politika nevében tiltakoznom kell.”
„Nemzetnek lehet elnyomást türnie, de jogai valósitásának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósitani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani….
Én, ki nemzeteknél uralkodóik irányában a jogfeladást soha sem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek, igyekeztem magamat mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni, s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes fölfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet éppen azon perczet választja kétségbe esni állami jogainak teljes valósithatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig, érzi, hogy a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.

Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat ugy nyugat mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégitő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleniti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltáblául tüzi ki.
És ha azt kérdem magamtól, mi hát az, a mit nemzetünk ennyi feláldozásért jutalmul kap? látom azt, hogy kapja az idegen érdekekérti katonáskodás kötelességének általánositását; ezer néhány száz millió forint államadósságot s vele az elviselhetlen tömérdek adók megörökitését, melyeknek ily viszonyok mellett még csak legcsekélyebb enyhitésére sem lehet gondolni.”
„Lassan-lassan fellebben a fátyol a Bécscseli alkudozások titkairól. Ugy látszik, mind ez már kicsinált dolog, s az országgyülés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.

De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólitsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan multat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!”
„Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal siromba: hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt.

Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!
Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!” 

Deák nem hallgatott Kossuthra, a többi történelem. Nézzük meg, hova jutottunk azóta! Kérdés tán, hogy kinek volt igaza? Nem kell elmaszatolni a dolgot: Kossuthnak minden jóslata bejött (szétesett az ország, a szomszéd népekkel kölcsönös utálatban élünk, elhalóban van a kultúránk).
A szabadságharc idején Kossuth nem a monarchiához hasonló ósdi államtákolmányért küzdött, hanem egy olyan föderális Kárpát-medencéért, mely a népek autonómiájának tiszteletén alapul. Ez a modern, szövetségi állam kiállta volna azokat a történelmi viharokat, melyek később megváltoztatták Európát. (Vagy nem, de akkor is egy életképesebb és emberibb elképzelés volt.)

1867-ben mi magunk mondtunk le a szabadságunkról, és egészen addig fogunk csúszni a semmibe vezető lejtőn, amíg ezt nem látjuk be.
A szabadság megteremtését pedig ne a kormánytól vagy a vezetőktől várjuk. Ki kell állnunk érte mindennap, mindenhol, mindenkiért. Ezen múlik mindannyiunk jövője. E nélkül nyugodtan kezdhetjük ledönteni a Kossuth szobrokat, csak eltakarják a Napot.
Az életben vannak jó kompromisszumok. Maga a kompromisszum szó is valami olyasmit jelent, hogy kölcsönösen lemondunk valamiről, hogy mindkettőnknek jó legyen. Ilyen értelemben a kompromisszum mindenképp pozitív dolgot jelent. 1867 azonban nem kompromisszum volt, hanem a szabadság kárára kötött aljas megalkuvás. A szabadságból nem lehet engedni egy leheletnyit se, mert aki egyszer enged belőle, az egy olyan csúszós lejtőn találja magát, amin egyhamar nem tud megállni.

Minden nap emlékeznünk kell arra, hogy hová vezet az ilyen megalkuvások útja. A  magyarnak is ugyanannyi joga van a szabadsághoz, mint a román vagy a horvát embernek. Ezt kell belátnia mindenkinek: annak is, akinek fáj, és annak is, akinek nem fáj Trianon. A Kárpát-medence népeinek fel kell ismerni a történelmi lehetőséget, hogy végre  tovább haladhatnak azon az úton, amin az önkény következtében egykor megrekedtek. Ez Kossuth igazi öröksége, és ez a mi felelősségünk.