Gondolom mindenki számára ismert az a közmondásbeli ló, amelynek át lehet esni a túloldalára. Hál'istennek a magyar társadalmat nem fenyegeti annak a veszélye, hogy ez gyakran bekövetkezik, ugyanis honfitársaink jelentős része állandóan a ló egyik oldalán tartózkodik, és onnan lődözi ki a mérgezett verbális nyilait a másik táborra. Ez különösen igaz mondjuk akkor, ha a hazai cigányság válik a közbeszéd tárgyává.

Hunyd be a szemed, és képzeld el: nincs náci (és közértelmezésileg társított részei)... nincs kommunista (és közértelmezésileg társított részei)... csak értelmiségi van. Na de azok kik?

Írástudók! (jogászok, lelkészek, közgazdászok, köztisztviselők) - voltak egészen a népoktatásig. Onnantól muszáj volt olyan nyelvezetet kifejleszteniük, aminek a megtanulása külön szakmát igényel, külön szabályozást, külön testülettel, legitimálva öncélú létüket. Időjük és energiájuk egyre nagyobb része megy el a puszta önfenntartásra, különösen az utóbbi területen.

Az események gondolom ismertek.

Adott a magyar Büntető Törvénykönyv azon passzusa, amely az önkényuralmi jelképek használatáról szól (269/b. §), és adott az Emberi Jogok Európai Bíróságának azon ítélete, amelyben leszögezi, hogy az említett jogszabályhelyen (a nyilas- és horogkereszt és a sarló-kalapács mellett) önkényuralmi jelképként felsorolt "ötágú vöröscsillag" (sic!) nem is az, aminek a magyar joggyakorlat és többek között az Alkotmánybíróság egyik 2000-ben kelt (utólagos) normakontrollja minősítette. 

Hallott már valaki erről a filmről? Nem? Én sem.
Egészen addig, amíg a nagyokos SZDSZ nem tiltakozott ellene, és ezt persze a média lehozta címlapon. Most mindenki tudja, hogy létezik.

"Leggyomorforgatóbb náci propagandafilm" - hirdeti a Nol.
"A film akkoriban olyan hatás elérésére volt képes, hogy vetítése után gyakran jelentősen nőtt a zsidók elleni erőszak." - kürtöli világgá az Index, majd hozzáteszi: "A náci propagandafilm vetítése Magyarországon tiltott".

Nem elég, hogy nagydobra verik, még tiltott is? Létezik olyan a mai világban, a fejlett demokráciákban, hogy valamilyen film vetítése tiltott? Nem tudja senki, hogy az csak egy film? Állóképek sorozata, amit legalább 24 képkocka/másodperc sebességgel kell lejátszani, hogy mozgónak tűnjön? Hogy színészek játszanak benne, forgatókönyv, pontos koreográfia és rendezői utasítások alapján? Jelmezekbe bújva, díszletek előtt, melyeket hátulról fagerendák támasztanak meg?

Sokáig azt hittem, hogy a népességcsökkenés egyáltalán nem baj. Sőt, egész jó dolog, hiszen a szüleink, nagyszüleink által megtermelt tartós fogyasztási cikkek, vagy az őseink által birtokba vett erőforrások kevesebb részre osztandók, ha kevesebben vagyunk.
A nagyi lakásán nem három testvér, hanem csak egy unoka osztozik, az alföldön lengő kalászokból nem tíz millióan élünk, hanem csak kilenc… nyolc… hét…
Aztán kiderült, hogy az én gyermeki elképzelésem több szempontból is átlépi a naivitás határvonalát. Nagyi lakása, idővel pusztulni kezd, és nem lesz, aki újjáépítse, az erőforrások meg kiaknázhatatlanok, ha nincs elég pénzünk, munkaerőnk hozzá.

1990-ben hiperinfláció kezdődött. Carlos Menem elnök bevezette a peso és dollár fix átváltási rátáját 1991-ben a hiperinfláció megállítására, messzemenően piacbarát politikát folytatott, lebontotta a protekcionista gátakat, visszavonta és az üzletet akadályozó előírásokat, privatizációba kezdett. Ezek a reformok jelentősen növelték a beruházásokat és stabil árakhoz vezettek az 1990-es évek hátralévő részében. A peso mesterségesen magas ára a dollárhoz képest oda vezetett, hogy a piacot elözönlötte a dollár.

Ennek eredményeként a külföldi adósság ismét rendkívül megnőtt, az állami vállalatokat és a közszolgálatokat privatizálták. A piac teljes megnyitása azon ipari termékek előtt, amiket helyben is termeltek, a helyi ipar teljes összeomlásához vezetett. A lakosság egy része megtakarításait dollárban tartotta, tengeren túl utazgatott, és importált luxustermékeket fogyasztott, a többiek számára pedig egyre nőtt a szegénység és munkanélküliség. Az IMF és a világ közgazdászai mások elé példaként állították az argentin piac liberalizációját. Végül az 1990-es évek végén a peso túlértékeltsége és a költségvetés nagy hiánya a gazdasági válságba való fokozatos belecsúszásra vezetett. 1998-ban súlyos gazdasági visszaesés kezdődött.

A Tour de France a világ legismertebb kerékpárversenye. A háromhetes versenyt általában Franciaországban és a szomszédos országokban rendezik meg. A táv szakaszokra bomlik – egyik várostól a másikig – mindegyik egy-egy külön verseny. Az időeredményeket versenyzőnként összesítve állapítják meg a végső sorrendet, ami alapján kiderül, hogy ki nyeri a Tourt. Saját tudomásom szerint 1903-tól rendezik meg a versenyt. A naponta legjobb és a végső nyertes viseli a sárga trikót.

Nyáron direktbe kapcsolva ilyenkor szabadságolom magam, nélkülem nincs Tour de France. Igaz velem se, mert tíz éve csak a képernyőkről figyelem, az nem megy, hogy személyesen is ott lehessek. Egyrészt pénz, másrészt logisztikai probléma: elutazom, kiállok az út szélére, jönnek, drukkolok két percet és már el is mentek…bezzeg a franciák, azok aztán bírják ezt a tempót, egy-egy hegyi szakasz csúcspontjához akár 1 millióan is elzarándokolnak, ha van hely, két-három nappal előbb letáboroznak, hogy félórát-órát lássanak a csúcsra vezető részből, így már jobban megéri.

Stein posztjára folytatásként, ha már Székesfehérvárról volt szó. Merthogy ott nem csak Petőfi van, hanem pozitív példák is, ne meg persze történetek. St1: A minden lében kanál Stein is hozzáfűzte rosszindulatú beszólásait. 

Varkocs

A hős várkapitány, aki kirohant a törökre, a polgárok meg bezárták mögötte a kaput. Sokat kibírt, egyszer egy 120 kilós ember ugrált rajta tajt részegen, hogy "adide a buzogányod!", de kemény volt, és nem adta. A kardját sem. Aztán elrángattuk a srácot, hogy mégse illik a kapitány urat inzultálni, és leraktuk egy buszmegállóban. Ott meg azzal szórakozott, hogy a nagy alumínium kukákat gurítgatta ki a kocsik elé. Ha ezt a kapitány látta volna, lehet, rá is kirohan.

 St1: Ez  a szobor teljesen rendben van. Még azelőtt készülhetett, hogy egy csomó traktoros összeállt néhány kinyúlt pulóveres, kulturális alapokat fosztogató kortárs művésszel. Ezek a becsületes munkásemberek felhagytak tisztességes szakmájukkal és tehénszaros gumicsizmában, vasvillákat lengetve elfoglalták a városháza kulturális bizottságának székeit. Onnan számítva már csak az éj leple alatt megjelenő, rombolóan tájképcsúfító fémhulladékokról tudhatjuk, hogy léteznek és pályáztatnak. 

A halálos ítélet még friss. A tinta sem száradt meg rajta. Az elítélt maga az emberiség, a mi párezer éves civilizációnk. Most bárgyún mosolyog. El sem hiszi, hisz olyan csilivili, tetszetős minden.

Van mobil, plazma, hibridautó, internet, jó kaják, csajok, filmek. Bakker! Akkor most mi ez? Visznek a vesztőhelyre.... ugyan már, addig még van néhány jó évünk.

Pedig a súlyos földcsuszamlás, ami előtt állunk, szétcsúsztat rendesen minket is. Világunk társadalmi berendezkedése olyat fordul az elkövetkező években, évtizedekben, mint amilyen változásokra a világtörténelem során sosem volt átélhető példa. 

Kataklizmák, háborúk, járványok ugyan pusztítottak mindig és mindenütt, de sosem volt ilyen önelégült, követelőző és elvakult társadalma bolygónknak, mint amilyenné a modern korban lettünk az utolsó két évszázad alatt.

Ez qrva magas labda, le kell csapnom. Nagy öröm nincs benne, olyan, mint amikor Navratilova a hálónál állt, s csak be kellett vernie a labdát, a túloldalra Evert Lloydnak, és övé lett a salátástál. Az alábbi táblázat csak azért van itt, hogy láthasd, voltak errefelé normális idők is. Csak nézni kellett a csajokat, tapsolni, vagy nem tapsolni. A férfirészleg most nem is érdekes, a hölgyeké izgalmasabb. Nehéz idők jártak ekkor már a keleti birodalom államaiban. Megdőlni látszottak évtizedes tabuk. Valahogy meg lehetett már akkor írni (mondani) a szocialista sajtóban, hogy a Martina az bizony, meleg (leszbi).

Wimbledon akkori nyertesei

acára az új és újabb kormányprogramoknak, az egyre jobb kiállítású szórólapoknak (pár napja kaptam egy újabb sokoldalasat, telik rá az adómból) és Gyurcsány Ferenc kifogyhatatlan, hol tanárbácsis, hol őszinte-szembenézős hangvételű tévészerepléseinek, egyre kitapinthatóbbá válik az országban az elégedetlenség. Túl azon hogy nálunk a pesszimizmus, az irígység és az elégedetlenség akár nemzeti sportok is lehetnének, évek óta nem volt ennyire rossz a köz-, és egyéni hangulatunk.

Lassan napi rendszerességgel jelentkezik egy-egy elemző vagy a gazdasági élet valamely kiválósága – Hamecz István, Jaksity György, Oriens stb - a saját helyzetjelentésével. A hangsúlyok lehetnek mások, a nézőpontok eltérőek – hiszen enélkül nem remélhetnék, hogy átlépik a média ingerküszöbét -, de az alapvető megállapítások hasonlóak: gazdaságélénkítésre, adó-, és járulékcsökkentésre, a foglalkoztatás kiterjesztésére lenne szükség. A szóban reformer, cselekedeteiben a legjobb napjain is maximum a „jobbára ártalmatlan” jelzővel illethető kormány most épp ugyanezt szajkózza (megspékelve, ha már úgyis kinyitják a szájukat, egy kis orbanofóbiával).

Ha van valami, ami jobban kiábrándít a magyar politikai elit romlottságánál, az azoknak az embereknek a kisebbsége, akik a helyükre akarnak lépni. Nem a másod- és harmad-vonalról, hanem a kuruc.infón és a bombagyáron tápoló "forradalmárok" népes táboráról beszélek természetesen.

 Ez a csoport – mely a rendszerváltás óta egyre erősebb – kínálja az egyetlen szervezett alternatívát a jelenlegi monolitikus elittel szemben. Ennek a csoportnak kéne képviselnie Kossuth, Széchenyi, Petőfi, a Szabadságharc örökségét, de e helyett minden ízében megtagadták azt.

 Valamikor harcoltunk a szabadságért, ma már nem is beszélünk róla.
Szabadság, egyenlőség, testvériség. Jelent ez még valakinek valamit? Hunnia harcosainak mindenképp: Azt mondják, ez a Nagy Francia Elsötétedés, vagyis a zsidó-szabadkőműves métely öröksége, amit ki kell irtani az emberek fejéből. Szerintem ezt a munkát nálunk már elvégezte a történelem, de azért mindenképp figyelemre méltó a hozzáállás. Ugyanezek az emberek a következő sorban teljesen zavartalanul hivatkoznak Kossuth Lajosra.
Ha már így szóba került, tisztázzuk, mit jelent ez a három fogalom.

Mert mindenki tudni véli, hogy mit szabad, és mit nem, sőt, maga mögé képzeli a többség támogatását és/vagy hallgatólagos egyetértését, azért van ez az egész. Mert átálltunk a kézi vezérlésről a távvezérlésre, amiből egyeseknek az a fixa ideájuk támadt, hogy csak letették amazok a joystickot, ami csak arra vár, hogy valaki felvegye, sőt, bár titkos helyen van, hívogatja őket, ezért csak ők tudják, hova tették.

A szólásszabadságról, a vélemény szabadságáról lenne szó. A közerkölcsről, a közvélekedésről, és hasonlókról. Mert vannak, akik meg vannak győződve róla, hogy az ilyen egzakt, állandó valami. Nem az. Arról is meg vannak győződve magukat éppen aktuálisan valamivel szemben definiáló csoportok, hogy ők tudják, mi az az egzakt valami. Nem tudják.

A szólás és a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető igény kéne, hogy legyen, védelme mindent felül kéne, hogy írjon. Ez a két dolog az, ami megkülönböztet egy államot, egy társadalmat, vagy annak berendezkedését bármilyen diktatúrától vagy zsarnokságtól. Annak a felismerése, hogy a tiltáscunaminak sosincs vége.

Ismét eltelt egy cseresznyeszezon, legalábbis mifelénk leérett az összes, az elérhetetlen magaslatokon rekedt utolsó, megfeketedett szemeket is mind egy szálig lecsócsálták az ég madarai.

Édesanyámék, régi jó szokásuk szerint, a kicsiny zsákutca elején a megbeszélt időpontban vártak reám egy jókora, pirosló cseresznyével púposra halmozott vájlinggal a kezükben, hogy a munkában megfáradt fiacskájuknak ne kelljen a nagy melegben, de egyébiránt hűvösre kondicionált autójában a gyakorlatilag törött kisujjal is vígan elfordítható szervókormányt tekergetnie a szülői ház előtti szűk fordulóban. Hazavittem, eszegettük két-három napig a teraszon, köpködtük szorgalmasan a magokat mindenfelé.

Akár el is indíthatnánk az újabb blog-versenyt. Ilyenkor úgysincs érkezése, kedve, energiája stb. a T. Olvasónak, csak valami könnyű, színes hírre. Republicator bulvár? Na ne! Akkor mi legyen? Uborkaszezon. Ez nem volt ám mindig bulvár.  Valamikor, ilyen tájban lehetett háromfejű kecskéről, kútba esett- és szerencsésen megmenekült kiskutyáról, vagy a saját feleségét megbüntető közlekedési rendőrről olvasni.

A ma hallott történetem, a nagyi kiborult altatóját bezabáló kiskutyáról szól. Nem volt semmi különös, nem volt kutya - gyomormosás, az élete a szerencsén, avagy az állatorvos bölcsességén múlott. Három napig aludt, majd felébredt, és ugyanott folytatta, ahol abbahagyta, farkcsóválás, vakkantás... Azt nem tudhatjuk, hogy voltak-e rémálmai, fájdalmai, félelmei. Nem is tud beszámolni élményeiről, kár…illetve…vau.

Most aztán ideöntök mindent, ami mifelénk nyári és uborka.

Jakupcsek terhes. Ma egy 45 éves nő minden további nélkül lehet terhes. Életkilátásai kifejezetten jók. Mire nyugdíjba megy kamaszgyermeke már középiskolás lesz. Mire eléri a mai magyar női életkor átlagos-felső határát, valami 78 év rémlik, akkorra gyermeke 33 éves lesz éppen. Ha rendkívül magas kort él majd meg, gyermeke akár 45 éves is lehet, így utánozhatja majd, akkor még élő édesanyját, aki a terhességről szóló bejelentést hallván – csóválja majd a fejét.

Gyurcsány Ferenc átképzi az országot! Nohát. A szemipermeábilis magyar politikában több érdekes változásnak lehettünk már szemtanúi, olyan helycserés támadásoknak, amikbe egy "rendszerváltás" nélkül kialakult képviseleti demokráciában nevelkedett ember feje belefájdul. Hogyan lett Orbán Viktor baloldali demagóg kommunikatőr, ami eredetileg a szocialisták ismérve volt? És hogyan jöhet elő egy szocialista párt azzal az ötlettel, hogy a segély ne járjon alanyi jogon?

A Fidesz eddigi egyetlen kormányzása alatt sok számomra ellenszenves intézkedés született, de a segélyezési politika mentén sikerült racionálisabb alternatívákat kínálniuk az őskommunizmus "mindenki lehetősége szerint, mindenkinek igényei szerint", a gyakorlatban látványosan életképtelen elképzelésével szemben: a segélyt - horribile dictu - feltételekhez kötötték. Ezek közül az egyik a segélyezett képzése volt. Tele van írva az internet azzal, hogy Magyarországnak az a gondja, hogy magas az inaktívak aránya - olyan inaktívaké, akik nem rendelkeznek szakképzettséggel vagy szaktudással, közben pedig szaktudással rendelkező munkavállalókból hiány van. Erre megoldás lehet, hogy a szakképzés nélküli segélyezett támogatását a szakképzés megszerzéséhez kötik, majd segítik álláshoz jutni.

Teljesen elolvadhat augusztusra az Északi sark jege, hajózhatóvá válik az Északnyugati átjáró, Oroszország pedig jogot vindikál magának mindenféle ásványi kincsek kutatására a környéken. Most olvasom, hogy Putyin, már tavaly bejelentkezett az Északi sarkért. Mire menne vele, ha mindenfelé víz hullámzik ott, csak egy bójára tűzheti ki az újra nagyon divatos orosz nemzeti lobogót.
Mások is fenik a fogukat, mindenféle egyenes és hátsó szándékkal. Mivel az oroszok arrafelé is a spájzban vannak, az USA bizton nem maradhat ki a buliból. Errefelé elég erős a dán befolyás is, így viking utódokra is számíthatunk.

Na de velünk mi lesz? Fövünk itthon a saját levünkben. Áztatjuk két-három hátig hátsóinkat, fáradtan visszavánszorgunk melózni, de a kollégák másik fele még mindig sehol…aztán augusztusban ellopunk még egy rövid hetet, hogy aztán Szent Istvánt és a tűzijátékot követően, legkésőbb éjjel megjöjjön a nyárlezáró vihar, mi pedig megnyugodott bensővel üljünk be az első évadnyitó értekezletre.

Leírnék egy rövid sztorit, ami velem esett meg. Személyes "sérelmemen" túl, amit inkább neveznék egyelőre fenyegetettségnek, laza környezet- védelmi megfontolása is van a dolognak, úgyhogy talán helye van itt is, mint példázatnak a hazai viszonyokról.

Közvetlenül a családi házunk mellett húzódik a Budapest-Szombathely vasútvonal. (Nem kell sajnálni, meg lehet szokni, semmi különös. A kislányom, mivel oda született, meg se hallja. Sőt, még a menetrendet sem tudjuk fejből :)  A túloldalon kezdődik a vadon. Ugyan önkormányzati belterületnek számít, totális elhanyagoltság állapotában leledzik, ami derékig érő gazt, csalánt, füvet, bozótot jelent.

Aztán következik a helyi patak, utáni pedig egy meredek, erdős hegyoldal. Minket most ez a vasút és patak közötti rész érdekel, ami a vasút felől rét, de a hegy felől azért kezdenek betörni a fák, a patakpartot is szépen benőtték.

Amikor ezeket a sorokat bepötyögöm, részben kicsit enyhítettem magán a problémán, részben pedig sodródom azzal az árral, mi ide vezetett.

Az enyhítés oka, hogy otthoni informatikai tevékenységem energiaigénye radikálisan csökkent, másrészt egy szerverpark bővítéséhez adok okokat.

Az informatika egy darabig még mindenféle elektromos biszbaszok használatára fog kényszerülni, ez sajnos faktum. Minden ötezredik asztali gép üzembe helyezésekor lehet nyugodtan tekerni egyet felfelé a paksi potmétereken, és ha megvan az egymilliomodik, az már új erőmű üzembe helyezését kívánja meg.

Persze nem csak az informatika a ludas, de ludas az is. Ami még rosszabb, okot ad arra, hogy egy őrült pozitív visszacsatolás indult el, amely a klimatikai rendszerek elterjedésében manifesztálódik.

Magyarország és a magyar nemzet is komoly válságban van, ezen kár is vitatkozni. Nagyon úgy tűnik, hogy nemsokára teljesen elszakadunk kulturális örökségünktől, és ezt a megmaradt picike földterületet sem tudjuk igazán hatékonyan fenntartani. Feloldódunk a világban, mint forró teában a kockacukor.

Vajon, hogy jutottunk ide? Ki tehet erről? Lehet okolni politikusokat, a vezetőket, kisebbségeket és többségeket, de ha az igazi bűnöst akarjuk megtalálni, elég a tükörbe néznünk.

Van ugyanis egy nagyon fontos gondolat, egy eszmény, amit már nem tudunk megérteni. Ez juttatott minket oda, ahol most vagyunk. Tudjátok mi az? Persze, hogy nem tudjátok, ha tudnátok, akkor nem itt tartanánk. A trianoni évforduló kapcsán ideje elbeszélgetnünk egymással a szabadságról.

Volt egyszer egy nagy ember, aki megpróbálta elmagyarázni nekünk mit jelent a szabadság. Ma majdnem minden nagyobb városban szobra van neki, utcákat, tereket neveztünk el róla, dalaink, indulóink dicsőítik nevét. Kár, hogy a lényeget - amire életét feltette - elfelejtettük.

Mi az a szolidaritás?

A szolidaritás az, amikor lemondasz az általad birtokolt javak egy részéről a közösség egy másik tagjának a részére. Ez nem feltétlenül pénz vagy egyéb tárgyi érték, lehet az időd vagy energiád egy része is.

Ez a fajta látszólag önzetlen viselkedés nem egyedül az emberre jellemző, több szociális állatfajnál is találunk hasonlókat: ahogy az elefántok egymást támogatják, vagy ahogy a hiénakutyák etetik sérült falkatagjaikat.

Ez a fajta önkéntes segítség kis közösségekben jól tud működni: elvi célja és egyben oka is az, hogy a közösség tagjai egymásra vannak utalva a túlélés érdekében. Ma én vagyok önzetlen veled, és remélem, hogy holnap, amikor nekem lesz szükségem segítségre, megkapom tőled. Ha mégsem, azzal a segítséget megtagadó azt kockáztatja, hogy legközelebb a közösség többi tagja nem fog rajta segíteni.

Amikor nem közvetlenül az egyén dönt a szolidaritásra felajánlandó javak mértékéről és azok felhasználásáról, csupán az azokat meghatározó szabályokat alkotó személyekről szavaz – „választ” –, az lenne a szociáldemokrácia. Itt viszont a segítség nyújtója és a segítség kapója között a viszony áttételes lesz csupán, a segélyezett nem a segély megtermelőjét társítja arcként a kapott segítséggel, hanem a segítség „kiutalóját”.

Piszokul megijedtem, amikor hat évesen először robogott felém a gőzmozdony a mozivásznon, remegve bújtam az előttem ülő háta mögé, hála az égnek nem sokan vették észre ön-égetésemet. Viszont annál meglepőbb következtetéssel álltam elő a filmvetítést követően. Akkoriban az ateizmus és az istenhit limesén egyensúlyoztam, és éppen nem tudtam eldönteni, hogy hova is álljak, nos a mozit követően eldőltnek láttam a kérdést: kifejtettem megszeppent nagyszüleimnek, hogy az emberiség, a Mi - és az Én életem is, nyilván csak egy filmvetítés, s minden, ami a sorsunk, az már filmszalagon van, csak éppen a további kockákat nem ismerjük – jobb is.

Az áradás után

Reggel van. Ébresztő szól a táborban. Priccsről fel, barakkból ki. Kint négy sor mélységben felsorakozni, szemle. A büntetendők listájának felolvasása: akik a nevüket hallják, elvonulnak pár gépkarabélyos őr társaságában, a többieknek irány a mező vagy a karámok. Estig munka, utána vissza a barakkba, majd előröl megint. Nem volt ez mindig így.

Nem tudom, hogy mi volt Előtte. A víz előtt. Az öregek meséltek egy aranykorról, amikor mindenki boldog volt, az emberek égig érő palotákban laktak, felhők fölött repültek, és nem volt se éhínség, se betegség, se robot, se háború - aztán jött az özönvíz, és elsöpörte a palotákat. Aki túlélte az özönvizet, arra örök tél köszöntött: a termés elfagyott, az állatok elvándoroltak, a folyók elapadtak. Aki tudott elköltözött délre, a sivatagon túlra. Aki maradt, azokról azóta se hallottunk.

Jártomban-keltemben sok olyan apróságot látok, ami nem közvetlenül romboló hatású, de hozzájárul a napi stressz-mennyiségünkhöz. Olyan dolgokat, amiken változtatni nem pénzbe és nem is energiába kerülne, és javíthatna mindnyájunk közérzetén. Egy pár ilyen dolgot terveznék sorba venni a tánc-, és illemtani bejegyzésekben.

1. Sor-kultúra

Van egy posta a munkahelyem mellett, ahol mindig nagy a zsúfoltság. A ritka alkalmakkor, mikor egynél több ablak van nyitva, a várakozókon úrrá lesz a sürgetés, hogy minél előbb sorra kerüljenek. Megindul a vetélkedés, hogy ki tud  megnyíló ablakhoz először férkőzni, aztán következnek a sanda oldalpillantások, hogy érvényes-e Murphy vonatkozó törvénye, gyorsabban megy-e a másik sor.